kispalesaborz.lap.hu

Kispál és a Borz 19 terméket találtam. Nézet: Rács; Lista. Sorrend. --. --, Ár szerint csökkenő, Ár szerint csökkenő, Termék név: A-Z, Termék név: Z-A, Raktáron, Sorrend: Kisebb elől, Sorrend: Nagyobb elől. Megjelenítés. 9. 9, 18, 45. oldalanként. Összehasonlítás (0). Mindet mutat. Előző; 1; 2 · 3 · Következő. Mutat 1 - 9 / 19.

Kelj fel komám, ne aludjál! zene (magyar filmszat., 2002). 2000. Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél. zene (magyar filmszat., 2000). 1999. Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten. zene (magyar filmszat., 1999). 1997. Csinibaba. zene ( magyar zenés vígj., 1997). 1996. Hajlékbemutató. (TV film) zene (magyar ...

Gyere be! Mit hoztál ide el, csaknem hiánytalan? - Mindenem itt van, csak a szív kéne, ami még nálad van. - Azt nem adom, mert te azt örökbe adtad - szólok mérgesen, S becsapom az ajtót, felőlem meghalhat. Aztán megbánom. - Tessék a sajátom, nesze, az itt van, Dobogjon az benned, szolgálja életed, amíg van.

"Nem vagyok meghatódós ember, aki könnyen mond szívbéli szavakat, de tényleg klassz este volt" – összegezte Lovasi András 50. születésnapjának estéjét, amit Kispál-Kiscsillag fúziós koncerttel ünnepelt a Fishing On Orfű fesztiválon. „Tönkrement az egyik gitárerősítőm a koncert közben, amit elég nehéz ott megoldani. De szerintem ebből nem sok mindent vett észre. Jó hangulatban telt a koncert” - mesélte a zenész. Elmesélte, hogy csendes, ülős koncertnek szánták az orfűit, mert egyrészt ennek már korábban voltak hagyományai, másrészt nagyon sok olyan hangszerelésű dalt vettek elő, ami ilyen koncertre készült. „Nem volt csendes a koncert, de még ülős sem nagyon” - jegyezte meg. Elmesélte, hogy a koncerten a Kispál és a Borz és a Kiscsillag zenekar közösen lépett a színpadra, és közösen játszották el azokat a dalokat, amiket együtt írtak az elmúlt harminc évben. „Voltak vendégek is: Kiss Tibi és Varga Livius a Quimbyből és Németh Juci, akik végigkísérték ha nem is az elmúlt harminc évet, de az utolsó húsz évet együtt töltöttük el különböző színpadokon, és játszottunk egymás produkcióiban, úgyhogy szinte adta magát, hogy mindenképpen meghívjam őket erre az estére” - idézte fel a zenész. „A Kiscsillag és a Kispál és a Borz tagjai együtt zenéltek. A Kiscsillag tagjai ugyanúgy játszottak Kispál-számokban, és a Kispál-tagok is játszottak Kiscsillag-dalokban, mintha a sajátjuk lett volna. Ez nekem nagyon élvezetes volt” - mesélte Lovasi András, aki elmondta, hogy voltak olyan pillanatok a koncerten, amire ő sem számított. „Feljött a feleségem a színpadra, és elénekelt egy gyönyörű Katona Klári dalt, úgy, hogy azt sem tudtam, hogy ott lesz a fesztiválon. Ez engem is meghatott, és egy kicsit ki is zökkentett a koncertből” - mondta a zenész. Felidézte, hogy a közönség egy emberként énekelte a dalokat. Az orfűi színpadnak van egy nagyon sajátos aurája – úgy kell elképzelni, mint egy amfiteátrumot. Lent van a színpad egy völgy aljában, így sokkal jobban lehet látni a közönséget, szinte az arcokat külön-külön lehet látni, emiatt pedig nem egy tömegként érzi az ember a körülötte lévő embereket. „Nem vagyok meghatódós ember, aki könnyen mond szívbéli szavakat, de tényleg klassz este volt” - összegezte az orfűi koncert élményét Lovasi András. Elmondta, hogy a szintén 50 éves születésnap apropóján november 11-ére szervezett Aréna-koncert azért kicsit más lesz: 30-40 százalékban más lesz a repertoár, más vendégek lesznek és a koncert dramaturgiája is más lesz. A zenész hozzátette: november 11-e előtt megjelenik egy szövegkönyv-gyűjtemény is, aminek egy akusztikus-jellegű turnét tervez jövőre.

Vércsehang, Kispál és a borz, Kiscsillag, filmszerepek, Kossuth-díj, közéleti kiállás, generációk ízlését meghatározó lemezek, szétlocsogott koncertek, klasszicizálódott furcsa szövegek és az áthajlások meghonosítása a könnyűzenében. Ötvenéves lett az elmúlt harminc év talán legnagyobb hatású magyar zenei előadója és szövegírója, Lovasi András. A jeles alkalomból összeállítottunk egy ötvenkérdéses születésnapi kvízt, elsősorban az olyan megszállott rajongóknak, akik képesek csípőből idézni az énekes-basszusgitáros-gitáros frontember dalait.

Vízvezetéket mondjuk épp nem, de azért az 50 éves zenész karrierjét rengeteg album, politizálás, filmek és Kossuth-díj szegélyezi. Kossuth-díj A Kossuth-díj a magyar kultúra művelésének és ápolásának elismeréséért járó legmagasabb magyar állami kitüntetés, amely néhány extrém példát kivéve (például a Saul fia stábjának elismerése) inkább életműdíjnak számít. Pont ezért, amikor 2010-ben Lovasi 42 évesen átvette a Kossuth-díjat, még ő maga is meglepődött, ez minek köszönhető. Mert egyszerűen nem szokás ennyi idősen megkapni ezt az elismerést, pláne nem úgy, hogy rockzenész az illető. Ő a szemüveges srác, aki lányok bugyijáról énekel, tök depresszíven, aki elmenne a Holdra, de már minek, aki baszást és ölést emleget, de mindkettőt leszarja. Tulajdonképpen ő a remény, hogy te is lehetsz Kossuth-díjas. Csinibaba és társai Az, hogy Lovasi Andrásnak már filmográfiája van, majdhogynem egy véletlen, hiszen az, hogy bekerült a Csinibabába, csak a soundtracknek köszönhető, hiszen átírt néhány 60-as évekbeli nótát, de Tímár Péter úgy gondolta, autentikusan mutatna gyári munkásként. A Kicsit szomorkás a hangulatom máma című (eredetileg Németh Józsefnek köszönhető) nóta ráadásul azonnal ismertté tette az addig inkább pécsi körökben ismert Kispált, ugyanis rommá játszotta az akkori Juventus és Sláger Rádió, így vált 1997 Despacitojává. Felfigyelt rá Jancsó Miklós is, Kapa és Pepe és mellett pedig visszatérő szereplője lett a rendező filmjeinek (Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, Anyád! A szúnyogok, Kelj fel komám, ne aludjál!). Később egy-két kifejezett mellényúlás mellett (khm, Magyar szépség, Lámpagyújtogatók) vállalt főszerepet is (Sztornó), amelyben középiskolai tanárt alakít. A dolognak külön pikantériát ad, hogy Lovasit 1987-ben kirúgták a Pécsi Tudományegyetemről, így nem lehetett soha földrajztanár. Az újrakezdés művészete HIRDETÉS Kispál András és Lovasi András pont abban a lélektani pillanatban hagyta abba a zenélést és szűnt meg a Kispál és a Borz, amikor a Kossuth-díj is megérkezett. Pont időben ahhoz, hogy ne legyen belőle kiégett haknizenekar, amelyik minden évben búcsúkoncertet tart (bár ez már megtörtént kétszer is a bandával amúgy), Lovasi pedig elkezdett foglalkozni hobbizenekarával, a Kiscsillaggal, amit még 2005-ben Leskovics Gáborral, illetve Ózdi Rezsővel alapított. A hobbizenélésből azonban komoly munka kerekedett, Lovasi tehát a legjobb ütemben váltott, tulajdonképpen visszatért Kispálos gyökereihez. Tehát ha volt kérdés, ki tölti be a Lovasi András keltette űrt a magyar undergroundban, az maga Lovasi András lett. Az irodalom visszavág Oké, hogy rocksztárkodás, meg Csinibaba, de Lovasi egyik fő kultúrtörténeti érdeme mégis az, hogy ő volt az, aki a magyar popzenei szövegekbe beemelte az enjambement, azaz az áthajlás költői eszközét. Ez az a jelenség, amikor a verssor (jelen esetben dalszövegsor) végén a gondolat nem ér véget, hanem átnyúlik a következő sorba. Ami márpedig gyakorlatilag bármely Kispál-nótában tetten érhető, például Ha az életben nincs már több móka, meghalunk, mintha nem volna több dolgunk… Az értelmetlen bandanevek dicső hagyománya Lovasinak nemcsak a dalszövegei bővelkednek szürreális képzettársításokban, de kultikus zenekarának neve is egy önreflektív fricskán alapszik – ezzel belesimulva az értelmetlen bandanevek dicső hagyományába. A bandaneveknek persze eleve van egy olyan tulajdonságuk, hogy megszokjuk őket, és egy idő után teljesen észrevétlenné válnak. Az Nagy Ákos-cicaharc Mindennapi popkulturális biliviharainkért általában illik hálásnak lennünk, mert hát még a végén értelmes dolgokba forgatnánk szellemi energiáinkat, ha időről időre nem bosszantanánk fel magunkat X vagy Y random kijelentésein. Amint tették azok, akik 2003-ban kiakadtak Lovasi András kijelentésén, aki Tusványoson, a Kispál koncertjén megjegyezte: a leszakadtországrész-nyalást meghagyjuk az utánunk következő zenekarnak – amikor is történetesen Ákos és zenekara lépett fel Lovasiék után. Akinek egyébként kétségkívül szokása a határon túli magyarság keblére ölelése – már úgy verbálisan. Így aztán megvolt az apropó arra, hogy a két muzsikus – akiknek külön-külön is megvan a maguk szép nagy, jól körülhatárolható, és bizonyos mértékű metszetet mutató rajongótábora – virtuális cicaharcba kezdjen, persze tisztes távolból, nyilatkozatokon keresztül. A bilivihar, köszönhetően annak, hogy két merőben eltérő stílusú zenész szerepel benne, a szokásos közszereplői adok-kapoknál is szórakoztatóbb volt, pláne, hogy aztán a két zenész közvetlenül egymás után kapott Kossuth-díjat, így akár akartál, akár nem, mindenképpen egy brancsba kerültek a végén. Azért Lovasi nem közlekedett tojáshéjakon ezt követően sem, 2014-ben a Kiscsillag Ollé, ollé című nótájában ismét elhelyezett egy diszkrét szúrást Ákos irányába. Lovasi köpönyegéből egy egész zsáner bújt elő HIRDETÉS A mai magyar alter mint olyan nem igazán létezne, ha nincs Lovasi András, vagy legalábbis egészen biztosan nem lenne ennyire kiterjedt. Mert ha nem is mondható, hogy Lovasi találta fel ezt az egészet, de ha a Kispál nem emeli be ezt a zenei stílust a mainstreambe, akkor ma aligha lenne egész rajnyi olyan zenekar, amit ömlesztve be lehet rakni gyakorlatilag bármelyik nyári zenei fesztiválra, mert stílusban annyira sok a közös pont, hogy az A zenekar közönsége nagy eséllyel élvezni tudja majd a B zenekar koncertjét is. Ugyan a trendek sokat változtak, és ma már legalább nem lehet Dunát rekeszteni az egyértelműen Kispál-másolat típusú zenekarokkal, de nem volt ez mindig így: miután a Kispál a 90-es évek elején élre tört, jó pár évig MINDENKI az új Kispált akarta megcsinálni. Szerencsére azonban az érték itt is elvált a tucattól, és az, hogy mondjuk egy Quimby nem csak egy szűk szubkultúra kincse, hanem Taktaharkánytól Ohat-Pusztakócsig ismert zenekar, az saját egyértelmű érdemeiken túl annak is köszönhető, hogy Lovasiék széles körben egyértelművé tették az alter értékeit. Szürreál-pszichedélia Hozhatunk be fesztivált, filmet, bármit, de azért egy művészt mégis csak a művészi teljesítménye mentén lehet leginkább méltatni, Lovasinak ilyen formán pedig azért biztosan hálásak lehetünk, hogy a magyar poptörténet legfurcsább dalszövegeit tető alá hozta. Ez a téma persze kötődik a már említett enjambement-ekhez, ugyanakkor Lovasinak nem csak az költői eszközei, de a képei is különlegesek. Olyannyira, hogy ugye nem is mindig van arról fogalmunk, hogy mit is akart mondani a költő például azzal, hogy zsákmányállat máját mossa egy végtelen patakban. De mire menne ez a világ, ha mindent, ami nem egyértelmű, addig veséznénk, amíg teljesen kilúgozzuk? A flegmaság szuperképessége Lovasi frontemberi imidzsének egyik fontos eleme az a parttalanul áradó flegmaság és irónia, amely nemcsak dalszövegekben és nyilatkozatokban köszönt visszam de Kispál-koncertek százain adta meg az alaphangot. A mindenbe beleszarás művészetének is nevezhetnénk ezt a szuperképességet, ami egyfelől rendkívül szórakoztató tud lenni, ám olykor egy-egy koncerten oda vezetett, hogy több volt a csapongó pofázás, mint amennyit összesen játszott a zenekar. Lovasi ráadásul önálló színpadi műfajjá dagasztotta a többi bandatag basztatását, amin sokszor inkább kínos volt, mint vicces. De hát senki se mondta, hogy egy kultikus alterzenekar tagjának lenni könnyű és hálás feladat, és különben is: a rock and roll az nem egy tánc. Fishing on Orfű HIRDETÉS A népszerű zenekaroknak általában vannak brandelt pólói, táskái és akár könyves kiadványai is, az viszont aránylag kevés bandáról mondható el, hogy saját zenei fesztivált is alapított. A 2008-ban indult Fishing on Orfű viszont nem véletlenül a Kiscsillag egyik daláról (és egyben kislemezéről) kölcsönözte a nevét, hisz maga Lovasi volt az egyik alapítója. A Fishing csáberejét főleg az adja, hogy az elmúlt tíz évben ugyan egyre népszerűbb lett, mégis képes volt megőrizni azt a családias, szerethető hangulatot, amelyet nagytestvérei már rég kinőttek. Hol máshol ünnepelné Lovasi az 50-ik születésnapját, mint az Orfűi tó partján, ahol nagyszabású koncerttel köszönti fel magát, és engedi szabadjára az idei fesztiválszezont.

Június 20-án félszáz éves születésnapját ünnepli a saját fesztiválján saját koncerttel Lovasi András. Mi pedig az ünnep előestéjére összeszedtük az életművéből a számunkra legfontosabb 15 dalát. A legújabb Zenevírus témája tehát a Kispál-, a Kiscsillag- és a szóló-életmű. Egy Kispál és Borz- és Kiscsillag-rajongó alapból tudja meglehetősen pontosan, mikor született a Kossuth-díjas dalszerző. Ő maga dokumentálta ugyanis több dalában is e jeles dátumot: A 2001-es szólólemezén hallható Mire megtanultam című számából az derül ki, hogy már elmúlt húsz, de még nincs negyven. A 2003-as A tizenháromezredik című dalból azt tudhattuk meg, hogy ennyi nap már eltelt az életéből (azaz elmúlt 35 éves). 2014-ben az évszámról elnevezett dalban azt énekli, hogy „2067, éppen százéves lennék”. Tehát a születési évszám itt már egészen konkrét: 1967. De ennél is többet tudunk az 1993-as Ágy, asztal, tévé album óta, a Levesek készülnek porból-ból: „Levesek készülnek porból / Így lettem én is '67 nyarán / Ettem a fáról, és attól / Nem megy a rejtvény, nekem sem talán”. Tehát nincs itt semmi rejtvény: 1967 nyara, egészen konkrétan 1967. június 20-án született Pécsen Lovasi András, aki kedden a Fishing On Orfűn ad szülinapi életműkoncertet. Mi pedig ezeket a dalokat tartjuk a több mint negyedszázados, igen meggyőző életmű legfontosabb darabjainak. (Mint minden ilyen lista természetesen csak egy játék, és lehet, hogy máskor mi is egészen más dalokat írtunk volna össze, de ez már a teljes diszkográfiákat értékelő Zenevírus c. sorozatunkban már csak így lesz.) Fontossági sorrendben visszafelé haladunk. 15. Dal teázáshoz (Kispál és a Borz, Ül, 1996.) Lovasi dalszerzői (ha úgy tetszik: költői) nagyszerűsége többek közt abban áll, hogy képes apró életmotívumokból kiindulva, vagy akár abban benne is maradva, abból kitekintve határtalan érzések felé kalauzolni a hallgatót. Így van ez a Dal teázáshoz című szerzeménnyel is: "autó fordul, széken a ruhád", egy pillanatfelvételből indulunk ganggal, galambokkal, tapintható érzésekkel, egy többnyire leszart várossal, és aztán, hopp, máris az élet értelme körül sertepertélünk, mintegy négy percig. 14. Mialatt az ég (Kispál és a Borz, Velőrózsák, 2000.) "Már gyanús volt, / hogy minden ilyen jól hogy mehet" – a dal, amely pontosan tudja, hogy a boldogság még ha csak egy pillanatra is elérhető, csak sosem vesszük időben észre, vagy el sem hisszük, hogy ez most az. Lovasi maga ma már nem túl kedvezően nyilatkozik a Mialatt az eget is tartalmazó Velőrózsák lemezről, pedig ez a hosszabb dalszerkezetekkel, nem annyira gitárcentrikus elemekkel kísérlezető mű azért mai füllel az egyik legérdekesebb "zsákutca" a zenekar életében. Egy dalról viszont úgyis az utókor mondja ki az ítéletet, és a Mialatt az egyik legjobb melankolikus Kispál-szám még ma is. 13. Szeles (Kiscsillag, Szeles, 2014.) A Szeles című negyedik Kiscsillag-album egy új irányt vázolt fel a zenekar életében, annak idején azt írtuk róla, hogy ez lett a legkispálosabb Kiscsillag-lemez. Az biztos, hogy jóval artisztikusabb lett, mint az előtte megjelentek, bátran szakítottak a negyvenesek könnyed garázszenekara-stíllel. A címadó dalról maga szerző azt nyilatkozta, hogy bár “mindenki azt hiszi, hogy én lila ködben üldögélve írom a dalokat, pedig nem: mindig van egy nyitókép. Ezt járom körbe, veszem kézbe, mint egy fotót, leírom.” Itt ez a nyitókép boldogságkeresés á la Petőfi „Hol a boldogság mostanában? / Barátságos meleg szobában” sorai. De itt nem a meleg szobában van a boldogság, sőt gyakorlatilag elillant. „Hol a mulatság, miért van vége? Csak én táncolok ebbe a szélbe” – énekli a költő, és vele a koncerteken általában az egész közönség. És ha mindenki táncol, akkor tulajdonképpen, minden rendben, nem igaz? 12. Hang és fény (Kispál és a Borz, Velőrózsák, 2000.) Talán itt érződik, hogy mennyire rákattant Lovasi ebben az időszakban a Radioheadre, mert a Hang és fény kicsit olyan, mintha a Kispál No Surprises-a lenne. Ott van benne erősen az egész életműre jellemző irónia, de közben az egész már-már meghökkentően megható és életigenlő is. Talán az a pillanat mutatja meg legjobban ennek a számnak az erejét, amikor a szigetes koncerten felvett filmben erre a dalra vonul be a zenekar a dunai hajókázástól a színpadra, majd egy pillanatra a kulisszák mögött izguló Lovasit látjuk ahogy a háttérben több tízezren várják már izgatottan. 11. Disznók tánca (Kispál és a Borz, Bálnák ki a partra, 1997.) Lovasi-toposzok egész sora elevenedik meg ebben a dalban is. Az egész lemezen azzal kísérletezgettek Lovasiék, hogy a zene és a dalszövegek kontrasztban legyenek, így sokszor fajsúlyos témák kevésbé kemény kíséretet kaptak. A Disznók tánca is epikus szöveg, Istennel, Ördöggel, disznókkal, és a kisemberről, aki egy sör mellett ráébred arra, hogy az élete kudarc. A célról már rég nincs fogalmunk, a húsunk belekerült a moslékba – a kispálosan furcsa dal mégsem hangol le, csak kikérnénk már mi is azt a sört. 10. A homlokom hozzád nyomom (Kispál és a Borz, Bálnák ki a partra, 1997.) A leggyengédebb szám talán a Kispál-diszkográfiában, mégis végig ott érződik benne, hogy végső soron ugyan suttoghatunk szifonként a másik fülébe, de azért mindannyian csak partra vetett bálnák vagyunk. De pont ez a zavarbaejtő kettősség szinte minden kiemelkedő Lovasi-szám kulcsa, ez a furca tánc "a fejünkben lévő szarok" meg a másik szemébe nézése között. 9. A honi csillagászat fejlődése (Kispál és a Borz, Sika, kasza, léc, 1994.) Semmi, végtelen, világűr, ég, csillagok, Hold, nő, tó - ha írnánk egyszer egy összehasonlító Kispál-topológiát, ezek a kifejezések egész biztos, hogy szerepelnének az alapértelmezett Lovasi szószedetben. Mint ahogy egy filozófiai Lovasi-értekezésből sem maradhatnának ki többek közt a kicsiség és a végtelenség, a burjánzó érzelmek és a semmi, a profanitás és a lét végső értelme kutatásának gondolati ellentétpárjai. Amelyek, mellesleg, mind ott vannak ebben a dalban. 8. Búcsúzó Nap (Bandi a hegyről, 2001.) Lovasi András életművének sokak szerint a legkiemelkedőbb darabja a Bandi a hegyről című (tulajdonképpen) szólóalbum. A lemez afféle terápiaként készült a Lovasi által azóta többször is félresikerültnek, túlépítettnek, túlírtnak, "tűlfőzöttnek" - valójában kitűnő dalokat tartalmazó és jól is szóló - Velőrózsák után. A Bandinak (mármint a lemeznek) iszonyúan jól áll az esetlegesség, az odakentség, a kötetlenség, miközben burjánzik az ötletekben, és szinte csak nagyszerű dalokat tartalmaz. Például ezt. 7. Dermesztő (Kiscsillag, Semmi konferencia, 2017.) Lovasi 2017-ben – tehát 50 évesen - az életműve egyik legerősebb anyagát jelentette meg a Kiscsillaggal: a színházi „rockoperácskájuk” zenéit összefoglaló színes, széttartó, a hagyományos dalformákat felrúgó nagyszabású lemezt, a Semmi konferenciát. (Bővebben erről itt írtunk.) Talán a legerősebb dal, a korábbi Kiscsillag-stílustól teljesen elütő Dermesztő. Amelyben hatalmas fekete Audikkal suhannak át a vidékünkön a fontos emberek, akiket nem kell gyűlölni, mert „nem tudják mit cselekeznek”, és egyébként is örüljünk, hogy ezen a környéken még egyáltalán keresztülmerészkedik valaki. Tényleg egészen dermesztő disztópia tárul elénk, ahol a táj is azt leheli, hogy ide már nem kell senki. 6. Autók a tenger felé (Föld, kaland, ilyesmi... 1992.) Tudtam én persze, hogy a Kispál-számok között is csúcskategóriát jelent az Autók a rajongók között, de akkor értettem meg igazán, amikor egy révfülöpi nyaraló udvarán valaki elkezdte bömböltetni a dalt a kocsiból. Igen, gondoltam, ez tényleg a világ egyik legjobban eltalált popdala, ha erről is az a bizonyos törékeny, szinte elérhetetlen állapot jut eszembe, amikor libabörőzve veszem tudomásul, hogy a következő pillanatban bármi történhet, az csak jó lehet, hiszen jó helyen vagyok, jó emberekkel, a világ történéseire nyitottan. Ezért is olyan ihletett, ritka pillanat az egész Föld, kaland-lemez. 5. Szívrablás (Kispál és a Borz, Holdfényexpressz, 1998.) Szerencsére művészünk sosem a sematikus popzenei panelekkel énekelte meg románcait. Az ő személyiségén átszűrődve minden furcsa fénytörésbe kerül. Lévai Balázs Idáig tudom a történetet című könyvének tanúsága szerint a Szívrablás egy valós affért mesél el: hősünk egy díszbemutatón megismert hölggyel gabalyodott össze, és noha a kalandból nem lett semmi, minden későbbi találkozás komoly zűrzavart okozott benne. Terápiás céllal íródott tehát a dal, melyben a kiszolgáltatott férfi dühösen kéri számon a Szerelmen, hogy miért szívatta meg ennyire. Lovasi lazán, hanyagul énekel, és a klipben egy Ken-baba arcába ordítja: "Csak szerettem volna, ha velem is van ilyen/És most benne vagyok, még sosem volt sűrűbb homály." 4. Menetszél (Kiscsillag, Greatest Hits Vol. 01., 2006.) A Kiscsillag első nagylemezén hallható rövid, de velős és annál szívbemarkolóbb dal Lovasi jelenlegi zenekarának máig is egyik legjobb (és legszebb), ha nem a legjobb (és legszebb) száma. A vitathatatlan esztétikai minőség mellett azonban a Menetszél olyan értelemben is különleges helyett foglal el a zenekar életművében, hogy ez az a szerzemény, melyből bizonyos értelemben "kisarjadt" a Semmi konferencia című konceptmű, részben, ami a semmi-motívumot illeti - ami egyébként is visszatérő elem a Lovasi-életműben - részben, ami szövegben szereplő semmi konferencia kifejezést és gondolatot illeti. 3. Húsrágó, hídverő (Kispál és a Borz, Naphoz Holddal, 1991.) Ez alighanem a legkispálabb Kispál-dal, minden benne van, ami meghatározta a zenekart, és amivel Lovasiék eltörölték a 80-as éveket. A még fésületlen debütáló album harmadik száma, egy könnyen azonosítható gitártémával (minden kezdő gitárosnak alapmű), amire a szülinapos szintén összetéveszthetetlen, fura-mesés-bájos szöveget írt a kurva nagy óriásról, a rendszerről, ami nem mozog. Szóval nem véletlenül volt ez a Kispál koncertek egyik kötelező darabja: itt valóban egy vonalban voltak a szívek meg az agyak. 2. A következő buszon (Kispál és a Borz, Föld kaland ilyesmi...,1992.) A Kispál és a Borz egyik legszebb dala. A zenekar második albumán jelent meg, és tudjuk a koncertek felkonfjaiból, hogy Lovasiéknak is az egyik kedvence volt ez az elszállós, édes-bús szám. Állítólag valamikor konkrétan lekésett a szerző egy buszt, innen a kezdő sor, amit aztán csak sok hónap múlva írt kész szöveggé. A történet végül arra kanyarodik, hogy a főhős egy mesebeli disznót visz a végtelenbe túrni, akinek az orra az ablakon. A dal végi játékos gitártéma alatt még elképzelhetjük az út mentén elsuhanó fák által kirajzolódó záródó világot. 1. Zár az égbolt (Kispál és a Borz, Bálnák ki a partra, 1997.) Ez az a dal, amit a legtöbbünk kiemelt a Lovasi-életműből, és a kommentelőink közül is sokan gondolják ezt az egyik legfontosabb Lovasi-opusnak. A szöveg gyönyörű tisztelgés József Attilának, „a bajszosnak”, aki „egy cseppet se mediterrán”, és a végén előkerülnek azok a bizonyos magukat kamikázeként a partra vető bálnák is. Elmúlás, magyar történelem, szomorú nő. Az édes-bús idilleket Kispál szomorkás, moláris gitártémája teszi még fanyarrabbá. A lemezverzió melankóliája végül dühös rockriffbe torkollik, mintha mégsem lenne teljesen rendben, hogy az égbolt túl gyorsan zár. Noha a dalt számos különböző hangszerelésben előadták, a Csík zenekarral, vagy epikusabb gitárszólóval a búcsúkoncerten, legtisztább formájában talán Jancsó Miklós Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmjében hallhattuk, ahogy a borostás Lovasi egy szál gitárral, egy padon ülve énekli a rendező és Scherer Péter mellett. Kívánságlista - ami kimaradt A lista összeállítása előtt megkérdeztük olvasóinkat is a legjobb Lovasi-dalokról, és azért a legtöbb helyen elég nagy átfedés volt a fent kiemelt 15 dallal. De azért feltűnő lehet néhány kedvenc kimaradása: ilyen például a Zsákmányállat, a Csillag vagy fecske, a 0 óra 2 perc, vagy a Ha ez a vég is, de többen megjelölték az egyik modernkori Kispál-klasszikust, az Etetést például. Ugyancsak kapott jelölést a Németh Jucival közösen énekelt, az életműből stílusában kilógó De szeretnék is. A Kiscsillag-korszakból pedig érdekes módón a korai slágerek, a Ha én lennéket vagy a fesztivál névadó dalát, a Fishing on Orfűt emelte ki néhány olvasónk.

A Húsrágó hídverő? A Hang és fény? Az Autók a tenger felé? Vagy a Szeles? Ugye milyen nehéz lenne összeállítani Lovasi András eddigi pályájának legjobb számait? Épp ezért kérjük önöket, hogy a közelgő 50. születésnap alkalmából küldjék el nekünk top tízes listájukat. Lovasi András június 20-án, csendesülős, életműösszegzős koncerttel ünnepli 50. születésnapját a Fishing on Orfű fesztiválon. A próbák már javában zajlanak a koncertre, amelyen számos közreműködő ott lesz a Kispál és a Borz, illetve a Kiscsillag egykori és jelenlegi tagjaiból, és persze más zenészek felbukkanására is lehet majd számítani. A kerek évforduló alkalmából megpróbáljuk összeállítani Lovasi legjobb dalainak listáját. Az életmű részének tartjuk, tehát számításba jöhet két fő zenekara (Kispál és a Borz, Kiscsillag) életműve (kivéve persze a Rátgéber László vagy Leskovics Gábor által előadott dalokat), illetve a Bandi a hegyről című szólólemez is, és azok az egyéb vendégszereplések is, amelyekben a zenész jelentősen hozzájárult a végeredményhez. Amennyiben beszállnának a szigorúan szubjektív játékba, kérjük, hogy a cikk alatt, kommentben küldjék el nekünk a legjobb tíz Lovasi-dalt tartalmazó listájukat június 19-ig. Ki tudja, lehet még tippet is adunk az ünnepi koncert dallistájához.

Szabó Attila, a Csík zenekar hegedűse és az alternatív zenei feldolgozásaik fő felelőse posztolt a Facebook-oldalán néhány fotót arrról, hogy újra összejöttek a Kispál és a borz tagjai, hogy elkezdjék a próbát a Lovasi András 50. szülinapját ünneplő életmű- koncertekre (az Arénában november 11-én lesz, de előtte már több helyen, például a Fishing On Orfű fesztiválon is hallhatják a rajongók).

Ma 20 éves az elmúlt negyedszázad, sőt a teljes poptörténelem egyik legnagyobb hatású nagylemeze, a Radiohead OK Computer című albuma. Lovasi András írt róla egy személyeset. Az albumhoz kapcsolódó első emlék Kovács Lajos arca, ahogy fut Yorke előtt, aki hunyorogva vezeti a sötétben azt a nagy autót. Az 1995-ös The Bends már tele volt klassz dalokkal, ez a Karma Police is erős, nem lesz baj, jó lesz ez. Azért nem aggódtam nagyon, túl voltam már a rajongós időszakomon, csak figyeltem őket, hogy valahogy mások, mint a britpop-fősodor, amit akkor már kicsit untam. Amúgy innentől visszanézve most úgy tűnik, a kilencvenes évek eleje lett az utolsó nagy időszak a popban-rockban, például 1991-ben annyi korszakos jó lemez jelent meg, mint azóta összesen. Mondjuk az első Radiohead-lemezről, a Pablo Honey-ról csak a Creep refrénje előtti dzsidzsi gitárbeütés sikerült emlékezetesre, de aztán a pár dalos My Iron Lung EP-n már találtam két nagyon is jó dalt. Aztán a The Bends és...tatatataaam: megjelenik az OK Computer. Nagy várakozásomban persze észre sem vettem, aztán hónapokkal később egy VHS-en, valami koncertfilm utáni maradék szalagon egyszer csak egy rajzfilmes klip: De hiszen ez Radiohead!, felismerem Yorke jellegzetes nyávogását, azt írják, Paranoid Android, de nagyon jó, úristen, ezek írtak egy olyan számot, amilyet én akartam mindig,(de sokan gondolták ezt akkor). Utána meg a teljes album, megvettem - a korongot elhagytam valahol, úgy volt meg évekig, hogy eredeti borító, írott CD, aztán ha megint bentmaradt valami lejátszóban, akkor megint írtam egyet. A borító még megvan, most, hogy ezt írom, utánanéztem a garázsban a CD-k között. Üres megint. Szóval engem ez a lemez rabul ejtett, két évig ki se lehetett venni a kocsim lejátszójából - főleg ott tudtam nyugodtan zenét hallgatni -, és éjszaka ha mentem haza, ez üvöltött. Amolyan szertartás volt: először valami rávezetés, Beck mondjuk, és akkor Siófok után az OK Computer. Az Airbag elejének nekibuzdulásai, aztán a többi dal sorban a somogyi dombokon. A No Surprises-t már a sásdi bukkanókon éreztem zseniálisnak, és úgy jött szembe az Orfű felirat, hogy semmire nem emlékeztem az útból. Ez a lemez kortalan, és nem véletlen, hogy a brit szaksajtó szerint van az OK Computer előtti és -utáni popzene, tehát amolyan mérfödkő, vagy korszakválasztó mittudomén - ebben tényleg lehet valami, sőt szerintem körülbelül itt van vége valahol a pop-rockzene nagy évtizedeinek, aztán szélsebesen jelentéktelenedik el minden. Persze azóta is születtek nagyszerű zenék, de már nem tudtak akkorát szólni, úgy hatni, mint akkor az OK Computer. Csak a számsorrenden két hetet dolgozott a zenekar "Annyi szempontunk volt összesen ezzel a lemezzel kapcsolatban: hogy a várostól távol vegyük fel, és, hogy mi legyünk a producerek" - mondta a lemezről 1998-ban Jonny Greenwood gitáros. A zenekar egyébként 100.000 fontot kapott lemezkiadójától, hogy saját stúdiófelszerelést vásároljon a lemez felvételeire. Több producer neve is felmerült korábban, többek közt az R.E.M-mel dolgozó Scott Litt, végül a The Bends című lemezen még asszisztensként dolgozó Nigel Godrich-re esett a választás, aki co-producerként a zenekar tulajdonképpeni "hatodik tagja" lett. A Radiohead 1996 szeptemberétől októberéig Jane Seymour színésznő bath-i udvarházában dolgozott (itt vették fel a lemez nagyját). A zenekar az épület mindenféle (akusztikai jellemzőkkel rendelkező) tereit, termeit, sőt lépcsőházát is felhasználta a felvételekre. Mindnyájan imádták, hogy nem steril stúdiókörülmények között dolgozhattak. A lemez nagyja így egyben feljátszva, nem sávról-sávra felpakolva készült el. Yorke énektémáinak egy része is elsőre ment fel, azt mondta, nem akart második, harmadik, sokadik nekifutásokat, mert úgy érezte, hogy akkor már túlgondolta volna a dolgokat. Hogy mennyire ereje teljében volt a zenekar, azt jól jelzi, hogy eredetileg a lemez ikonikus dala, a Paranoid Android is 14 perces volt, ezt nyesegették végül emészthetőbb, 6 perces hosszra. Az OK Computer felvételeinek egy része - a szimfonikusok - aztán már a legendás londoni Abbey Road stúdióban, a Beatles-lemezek stúdiómunkálatainak helyszínén készültek. Thom Yorke szerint a lemez hangzására a legnagyobb hatást Miles Davis nagyszerű és korszakalkotó 1970-es lemeze, a Bitches Brew gyakorolta. De fontos előképként emlegette Elvis Costello, az R.E.M., a Beatles, a német krautrock-alapzenekar, a Can, a Beach Boys, PJ Harvey, és Ennio Morricone zenéjét is. A zenekar ugyan nem tartotta konceptalbumnak az OK Computert ("Egy lemezcím és egy számítógéphang még nem tesz konceptlemezzé egy albumot" - mondta erről Jonny Greenwood), mégis azt gondolta, hogy a lemezt mint egészet kell meghallgatni, "Az összes dal kontextusa fontos...ez nem egy konceptalbum, de van benne egyfajta folytonosság", nyilatkozta Ed O'Brien gitáros. Utazás, a technicizált modern élet, a számítógépek, őrület, halál, a globalizáció, a kapitalizmus sötét oldala, az egyén és a tömeg, az állam és a tömeg, ezek a lemez átfogó, visszatérő témái. Hogy a zenészek mennyire fontosnak tartották azt a bizonyos kontextust, más sem jelzi jobban, mint hogy két hétig dolgoztak a lemez számsorrendjén. Jól jelzi a lemez dalszövegeinek mai aktualitását, hogy amikor a 20. évforduló alkalmából teleszórtak a Fitter Happier szövegével ellátott plakátokkal néhány várost, többen azt hitték, valamilyen politikai kampányról van szó. Már azt is tudjuk, hogy a Radiohead egy nagyszabású jubileumi kiadvánnyal kedveskedik a rajongóknak. Az OKNOTOK címet kapó exkluzív anyag digitálisan június 23-án, fizikai formátumokban július során jelenik meg. Az újrakiadott változat az eredeti OK Computer mellett 3 eddig ki nem adott számot (I Promise, Man Of War, Lift) és 8 kislemez B oldalas dalát tartalmazza majd. A rajongók igazi fétistárgya azonban az a még extrább kiadvány, a Boxed Edition lehet, amelyben vinyl-lemezek, egy 30 oldalas, a lemezborító grafikai elemeit tartalmazó keményfedeles könyv, egy, a frontember Thom Yorke jegyzeteit felvonultató 104 oldalas jegyzetfüzet, egy 48 oldalas vázlatfüzet, valamint egy demókat tartalmazó kazetta is helyet kap.

Lovasi András rettenetesen utálja a szülinapozást, még ha ilyen szép kerek számról is van szó – vagy talán éppen ezért. A Kiscsillag új klipjében látványosan szenvedi végig a neki rendezett, világraszólónak szánt bulit. A Tenyeremből el visszafelé halad az időben, szinte végig lassított felvételekkel operál, ráadásul fekete-fehér az egész, ettől még nyomasztóbb a nem kívánatos szülinapi zsúr. Igaz, időben valóban el vannak csúszva, hiszen a Kispál egykori frontembere csak június 20-án tölti be az ötvenet. Ez egyúttal az első videoklip a Kiscsillag Semmi Konferencia című albumáról, ami a tavaly április 26-án, az Erkel Színházban bemutatott és azóta is nagy sikerrel játszott azonos címet viselő Semmi Konferencia koncertszínház zenei anyaga. A Kiscsillag áprilisban vidéki turnét tart, júniusban fellépnek a Volt fesztiválon is.

Semmi konferencia című lemezén a Kiscsillag legalább a dalok 70 százalékában szembemegy azzal, ahogy ma a popzenéről gondolkodunk – állítja Lovasi András, aki szerint pályafutása során mostanra állt össze először olyan zenekar, amely a leginkább képes megvalósítani a fejében lévő elképzeléseket. A színházi előadás dalaiból összeálló, az eddig legsokszínűbb Kiscsillag-albumot először itt hallgathatja meg teljes egészében. Sejteni lehetett, hogy a Kiscsillag folytatja azt az utat, amit a három évvel ezelőtt megjelent Szelessel elkezdett, de a Semmi konferencia a zenekar életművében is meglepően nagyszabású vállalkozás. Ez már rég nem az a Kispál és a Borztól hozzáállásban és megszólalásban is direkt eltávolodó gitárzenekar – az azonos címmel bemutatott színházi előadás, és az új tagok érkezése érezhetően teljesen új kapukat nyitott ki az együttes számára. Az eddigi Kiscsillag-megjelenéseknél sokszínűbb, bátrabban kísérletező konceptlemezen Lovasiék néhány kivételtől eltekintve búcsút intenek a hagyományos dalformáknak, hangsúlyosabb szerepet kapnak a billentyűs hangszerek, és a színházban már halott vonós betétekből is többet átemeltek a felvett számokba is. Egy előre kitalált ívre felhúzott „rockoperácska” ez, ahogy Lovasi András korábban jellemezte a készülő anyagot, még pont kellő távolságra a rockoperákra jellemző túlzott komolykodástól és póztól. „A Kiscsillag most vált olyan zenekarrá, ami megvalósítja azt, ami a fejemben van, és ez egy kurva jó érzés. Sose volt olyan zenekarom, ami pontosan leképezte volna az elképzeléseimet. Mindig voltak kompromisszumok, ami persze nem baj, de most nagyon jó képességű zenészek álltak össze egy jó szellemiségű társasággá. Nem volt rajtunk semmiféle kényszer, hogy milyen képnek akarunk megfelelni. Dávid és Marci (Szesztay Dávid és Erős Márton – a szerk.) képességeit pedig még nem is használtuk ki teljesen. Dávid nagyon jó billentyűs, ez eleve adott egy csomó lehetőséget, a vonós részeket pedig Marci írta, aki a Kiscsillagon kívül is foglalkozik ezzel. Ehhez pedig egy eleve szélesvásznú elképzelés társult. Azt mondtuk, itt a lehetőség, miért ne vágnánk bele?” – jellemzi a lemezt megelőző kreatív időszakot Lovasi András. A Kiscsillag egyre inkább art és egyre kevésbé rock megszólalásában tehát nagy szerepet játszott a zenekar tagságának átalakulása is: 2016-ban a billentyűs pozíciót Szesztay Dávid vette át, Mihalik Ábelt pedig Bajkai Ferenc váltotta a dobok mögött. Ez az új felállású csapat gyúrta-formálta a Semmi konferencia anyagát, amely az előadáshoz, és a korábban kiadott dalokhoz (például a Bújócska klipverziójához) képest is változott. „Kicsit olyan helyzetben voltunk, mint egy első lemezére készülő zenekar, amikor 3-4 év dalait gyűjtöd össze, és van időd azokat kiérlelni a koncertek vagy a próbák alatt. A Semmi konferencia számainak nagyobb része a tavalyi erkeles előadásra már elkészült, csak az olyan dalok (például a Tűkön ül vagy a Menetszél) nem szerepelnek a lemezen, amik a darab részét képezték, de már korábban kiadtuk őket.” „Nem kell se az én, se a Lecsó dolgait szeretni ahhoz, hogy valakinek ez bejöjjön.” Felmerült, hogy a színházi előadásra felkért vendégelőadókkal (Péterfy Bori, Falusi Mariann, Pásztor Anna, Likó Marcell, Varga Lívius, Busa Pista) vegyék fel a lemezre is a dalokat, de ezt az ötletet végül elvetették. „Azt gondoltuk, hogy legyen ez inkább egy Kiscsillag-lemez, az meg egy előadás, különítsük el a kettőt. Picit a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról lebegett a szemem előtt. Ott a hivatalos lemezen a Vígszínház akkori fiatal színészei énekelnek, és aztán volt néhány szám, ami külön életre kelt, és egészen más formában került fel más lemezekre, mint a Ringasd el magad esetében. Nem akartunk ragaszkodni a színházi formához, mert úgy csak dokumentáltuk volna az előadást, így meg ez egy klasszikus értelemben vett nagylemez lett.” A Semmi konferencia Lehet, hogy 2017 a magyar art rock éve lesz? Az Óriás Minden villany ég című lemezén definiálta újra magát, és most a Kiscsillag is végleg eltávolodott attól a képtől, amely a zenekar első három lemezét jellemezte. "Csak megyünk egymás után a semmi felé" – énekli Egyedi Péter az Óriás-lemez nyitószámában, és mintha erre rímelne Lovasi szövege is a korai Vampire Weekend dalait idéző Isten hoztában, a semmi természetéről szóló konferencia "nyitóbeszédében". A Semmi konferencia még a Szeleshez képest is széttartóbb lemez, leginkább a klasszikus duplalemezekhez hasonlít, ahol egy zenekar több dalban is merészebb műfajok, dalformák felé kalandozik. Alig találni itt olyan dalokat, amelyek ráférnének a korábbi Kiscsillag-albumokra: talán csak a Lesz egy hely és a Tenyeremből el szól ismerősen, a többi szám már nem a megszokott verze-refrén formátum mentén építkezik. Sőt, Lovasiék akár egy számon belül sem riadnak vissza az elsőre meglepőnek tűnő váltásoktól. A korábban már kiadott Szomszéd kisfiú naiv nyitány után vált szigorú posztpunkra, a lassan kibontott Didergő király pedig Kispál és a Borz-számként is simán megállná a helyét. Talán a Szelesen szereplő Ollé-ollé párdarabjaként is felfogható Nincs igazság közéleti jelentése ("bágyadt ágyúgolyókon szőke nők repülnek / a tömeg éljenez") lóg csak ki a lemezről, a színházi előadás narratíváját követő számok között valahogy most nem üt annyira a politikusabb hangnem. A Semmi konferencia tehát akár úgy is felfogható, mint a Quimby Kilégzése, amikor egy a saját szerepét megunó zenekar kreatív energiái felszabadulnak a színházi környezet miatt, és ennek eredménye egy bátor, sok műfaj felé kikacsintó lemez. A színházi környezet és az új tagok érkezése úgy tűnik, felszabadított egy csomó gátat a dalszerzés folyamatában, ezt erősíti meg Lovasi is, aki szerint „a lemezeken szereplő dalok 70 százaléka szembemegy azzal, amit ma a popzenéről gondolunk”. Ebből is látszik, hogy a Semmi konferencia nem egy könnyed futam első hallásra, de a rajongók elvesztésétől nem fél Lovasi: „a Szelessel azok nagy részét, akik a Kiscsillagot a vagány, gitáros dalokért kedvelték, már úgyis elvesztettük. Valahogy most a dalforma tágítása érdekelt. Ezt a lemezt azok fogják kedvelni, akik nyitott füllel, és nem prekoncepciók alapján hallgatnak zenét. Nem kell se az én, se a Lecsó dolgait szeretni ahhoz, hogy valakinek ez bejöjjön.” Az újszerű megszólalás és az erős koncepció alapján összeállított lemez persze kockáztatás a mai popközegben, ahol az albumformátum idejétmúlt dolog, de Lovasi szerint ő most kifejezetten hitt ebben a formában, még úgy is, hogy a jelenlegi zenehallgatási szokások teljesen a kislemezekre, a klippel megtámogatott dalokra épülnek. Ráadásul már attól sem kell „tartani”, hogy rádiókban szólalna meg a Semmi konferencia bármelyik dala: „a mi szintünkön eleve nincs rádió. Az a fajta médiastruktúra, ami korábban kialakult, és amihez megpróbáltak alkalmazkodni a zenészek, megváltozott. Jelenleg nincs trendformáló rádió a piacon, amelyik legalább olyan mértékben hatna, mint a Petőfi korábban. Ez egyrészt ad némi szabadságot, másrészt viszont felértékeli az online felületeket. Ott meg igazából egy-két dallal érdemes próbálkozni.” Meg kellett tanulni nemet mondani Az idén 50. születésnapja alkalmából életműkoncertre készülő Lovasi szerint az új albummal egy tanulási folyamat újabb állomásához érkezett. Ezúttal ugyanis a végső döntést egy-egy számról általában ő mondta ki, ellentétben a Szelessel, amelynek dalai Tövisházi Ambrus produceri felügyelete mellett készültek. „Én alapvetően tudatlanul érkeztem anno ebbe a zenekarosdiba. Ez főleg egy olyan ember esetében, mint én, aki minden apró dologba bele tud szeretni, elég veszélyes, ráadásul a digitális technika ma még több lehetőséget kínál. A Kispál kései korszakában például az volt a baj, hogy túl sok mindent akartunk beleerőltetni egy dalba. Mint a régi fényképezőgépeknél, amikor 24 kockád volt, ezért mindent bele akartál komponálni egy fotóba, pedig a kevesebbel lehet, hogy többet mondtál volna. Meg kellett tanulnom nemet mondani dolgokra. Most is vettem vissza például a vonós részekből, mert akkor elveszett volna a lemez intimitása.” Amikor szóba kerül a színházi Semmi konferencia vegyes kritikai fogadtatása („Lovasi maradjon csak a zenélésnél, ne színészkedjen!”), óhatatlanul is a Rapülők-koncert és a Mindenki körül újra kirobbant, szürreális fordulatokban bővelkedő vitánál lyukadunk ki. „A leginkább az a szomorú, hogy ma vagy elfogult blogokon, vagy valami prekoncepció miatt fikázásba torkolló írásokban olvashatsz tartalmakat zenéről itthon. Ez a kultúra egész területére jellemző, nem csak a zenére. Az a fajta kulturális újságírás, ami térben és időben megpróbálja elhelyezni a terméket, csak nyomokban fedezhető fel, vagy abba a hibába esik, hogy nagyon szűk rétegnek szól, és ezzel sznobbá válik.”

Kezdjük a Semmi konferenciával. Miről szól a darab? Ez egy viszonylag egyszerű, hétköznapi történet. Van egy édesanya, aki egyedül neveli a kisfiát. Mindig szomorú, naphosszat a konyhában ül és búslakodik. A kisfiú szeretné megérteni, hogy mi bántja, ezért folyton azt kérdezgeti tőle, „Anya, mi a baj?”, mire a nő mindig azt válaszolja, hogy „Semmi”. A kissrácot elkezdi érdekelni, hogy mi lehet ez a „semmi”; egyfolytában ezen rágódik, ezért kitalálja, hogy kéne egy konferencia a semmiről, és a homeless barátja segítségével neki is áll szervezni azt. Megbeszélik, hogy kik értenek a semmihez, kiket hívjanak meg: például egy kötéltáncost, egy űrhajóst, egy buddhistát, egy politikust, egy fizikust és Ramónát, a tartalékhalált. Elküldik a meghívókat, de itt abbahagyom, nem akarom elmondani az egészet, a lényeg, hogy a Kiscsillag zenél és a konferencia szakértői meg énekelnek. Jó nagy hülyeség nem? Szerintem nem. Nekem inkább úgy tűnik, komoly társadalmi üzenete van a darabnak. Nem ez volt a célunk. De még csak filozofálni sem akartunk – annak ellenére sem, hogy a „semmi” persze egy megkerülhetetlen filozófiai probléma, afféle gumicsont, amin rengeteget lehet kérődzni akadémiai körökben vagy a kocsmaasztal mellett. Inkább az elhallgatott, elhazudott dolgaink mérgező voltáról beszél, arról, hogy mennyi nyomorúság fakad a kibeszéletlen dolgainkból. De ez csak amolyan tanulságféle a történet végén. Valamikor 2011-ben összeraktunk egy előadást „Idáig tudom a történetet” címmel. A Kiscsillag dalaihoz írtunk egy szerelmi háromszöges történetet, és a dalok közt a történet szereplőinek monológjait olvastuk fel. Amikor a Semmi konferenciát elkezdtem írni 2015-ben, kézenfekvő volt , hogy a már meglévő figurák története folytatódjon. Így a két előadás együtt olyan, mint egy tv-sorozat első két része. Ebből következik, hogy akár harmadik is lehet. Elég fenyegetően hangzik, nem? Kinek szánjátok az előadást? Annak, aki szereti a sorozatokat. Nem tartottam életszerűnek, hogy az ember a döntő pillanatokban dalra fakadjon ahelyett, hogy mondjuk leszúrná a sárkányt vagy beleharapna az almába. De hát ide sodort az élet. Ez volt az első közös munkátok Eszterrel (Földes Eszter, Lovasi András felesége, szerk.)? Igen is meg nem is. Korábban dolgozott már a Bújócska című számunk klipjén, amit együtt találtunk ki, és ő volt a főszereplője is. Ennek egyébként különösen örültem, mert utálok a kamera előtt bohóckodni. De az első komolyabb közös munkánk mindenképpen a Semmi konferencia volt. Sokat segített a darab megírásában, megírt részeket, dramaturgiai tanácsokat adott, és persze rendezőként ő rakta össze az előadást is. Jó volt a feleségeddel együtt dolgozni? Mondjuk inkább úgy, hogy izgalmas. Voltak persze nehéz pillanatok, amikor kölcsönösen azt gondoltuk, nem biztos, hogy jó ötlet volt, de visszatekintve azt mondhatom, hogy tulajdonképpen ezek voltak a legjobb pillanatok. Elvégre kibékülni igazán nagyszerű dolog, de csak úgy lehet, ha előtte összeveszünk egymással. Mindenképpen érdekes tapasztalat volt. Eddig még soha nem voltam olyan kapcsolatban, ahol a másik az alkotótársam is lett volna, és örülök, hogy végül ezt is elhozta az élet. Ráadásul egyáltalán nem erőltette a dolgot, nem szekírozott amiatt, hogy vegyem be a buliba, teljesen magától, ha úgy tetszik, véletlenül alakult így. Én már 2015 ősze óta dolgoztam a Semmi konferencián, és mint minden rendes házaspárnál, akik esténként a konyhaasztal mellett megbeszélik, hogy mi történt velük aznap, nálunk is rendszeresen szóba került a darab. Beszélgettünk, adott pár jó ötletet, aztán én erőltettem, hogy dolgozzunk együtt. Mint színésznőt, nyilván őt is izgatta a lehetőség, hogy rendezőként is kipróbálhassa magát: remekül csinálta, nagyon pontos instrukciókat adott és meglepően jól kezelte az embereket. Főleg ahhoz képest, hogy mindenki azt mondja róla, problémás személyiség. Rólad is ez a hír járja. Jaja. De én azért diplomatikusabb vagyok. Eszter úgy gondolja, a körülményektől függetlenül mindig az a legjobb, legegészségesebb dolog, ha elmondja, amit gondol, és ennek nem mindenki örül feltétlenül. Lovasi és a bölcsészrock-generáció Lovasi András a kortárs magyar könnyűzene egyik legjelentősebb alakja, aki nyolcvanas évek végén alakult kultzenekarával, a Kispál és a Borzzal egy egész generáció „hangja” lett. Neki köszönhető a „bölcsészrock” műfajának megszületése; alapvető befolyással volt a hazai zenei élet, és különös hangulatú, elgondolkodtató szövegeinek köszönhetően alighanem a kortárs magyar költészet alakulására is. Több filmben is szerepelt – köztük Tímár Péter Csinibabájában, Jancsó Miklós Kapa-Pepe filmjeiben és Pálos György Sztornójában is, amiben főszerepet játszott –, és számos magyar mozi zenéjét is ő írta. 2001-ben sikeres szólóalbumot adott ki, 2005-ben pedig Ózdi Rezsővel és Bräutigam Gáborral közösen megalapította a Kiscsillag zenekart, amivel azóta is sikert sikerre halmoz. 2010-ben a magyar könnyűzene sztárjai közül a legfiatalabbként Kossuth-díjat kapott. Legutóbb egy koncertszínházi előadással jelentkezett: a Semmi konferencia című darabot tavaly áprilisban mutatták be az Erkel színházban. Könnyű volt összerakni a darabot? Így kívülről nézve elég komoly vállalkozásnak tűnik. Igen, tudod, ha úgy vesszük egy olyan időszakban álltunk neki független színházasdit játszani, amikor az ilyen típusú vállalkozások, társulatok nem kifejezett kedvencei a kultúrpolitikának. Mert ez egy független színházi előadás: Eszterrel közösen létrehoztunk egy alkalmi társulatot, díszleteket terveztünk, jelmezeket készíttettünk, és a többi és a többi. Persze, abban bíztunk, hogy ha kész lesz a produkció, el tudjuk majd vinni valamelyik színházba, hátha befogadják, most úgy tűnik, inkább a MOM-ban játsszuk majd havonta egyszer. De hát tavaly áprilisban az Erkel színházban volt a premier. Igen, de azt is béreltük. Nem a színház produkciójaként mutattuk be a darabot, hanem a sajátunkként. Mi is finanszíroztuk, az utolsó évek alatt gyűjtött zenekari pénzből fizettük a gázsikat és a színpadra állítás, utaztatás költségeit is, hiszen hiába volt mindenhol telt ház, a jegyek ára nem fedezte a költségeket. De végül is erre van a zenekari pénz, nem? Eddig, ha a POSZT-ot is számoljuk, összesen hat előadás volt, Budapest és Pécs mellett Kecskeméten és Miskolcon is felléptünk. Mindenhol telt ház volt, és nagyon szerették a nézők, de mi is csinálni, nagyon jó a hangulat, szerintem a meghívott énekesek is bírják a dolgot. Most vesszük fel a darab dalait, március 7-én megjelenés. Sok előadást terveztek? Maximum szerettük volna, de már eleinte is gondoltuk, hogy egy ilyen alkalmi társulatra épülő, sokszereplős darabnál eleve nagyon nehéz összerántani az embereket. Mindenkinek megvan a maga zenekara, produkciói, nagyon nehéz olyan időpontot találni a próbákra és az előadásokra, ami mindenkinek megfelel. Többek között ezért is találtuk ki, hogy csináljunk belőle egy másik, klasszikusabb színházi változatot. Ebben, ha minden igaz, Scherer Pepe (Scherer Péter Jászai-díjas színész, a Nézőművészeti Kft. Alapítója, szerk.) játssza majd az összes szerepet, mi csak zenélünk. Ez a felállás sok szempontból praktikusabb lenne, mint a jelenlegi: minél kevesebb a szereplő, annál könnyebb az egyeztetés, így talán vidékre is gyakrabban lejuthatnánk a darabbal. Az, hogy a színház felé fordultál, már az aggkori elpresseresedés jele? Bár lenne olyan, hogy elpresseresedés! Valójában arról van szó, hogy van egy adott játéktér, amit ezen a magyar „nemzeti popszintéren” be lehet játszani, és ennek megvannak a maga – elég szűkös – keretei. Itthon nem lehet túl nagy köröket befutni, ami azt illeti, hamarabb is a végére érhettem volna. Szóval, amikor úgy érzed, hogy a kis magyar poppiacon már nagyjából mindent elértél, amit szerettél volna, elkezded törni a fejed azon, hogy hogyan tovább. Ha nem akarod végleg szögre akasztani a karrieredet, egy idő után jön az, hogy más helyzetekben is kipróbálod magad – például a színházban. Ebből a szempontból lehet elpresseresedésről beszélni, de sajnos sose leszek olyan jó zeneszerző, mint Pici bácsi. Mik a további terveid? Korábban több filmben is szerepeltél, például a Csinibabában és jó néhány Jancsó-moziban is. Nincs kedved ebbe az irányba tovább menni? Igen, egy időben sokat filmeztem, Pálos Sztornójában (Pálos György operatőr-filmrendező, a Szalontüdő producere, a szerk.) a főszerepet is én játszottam, de ez elég is volt nekem. Filmzenét nagyon szívesen csinálnék – írtam is már egyet-kettőt –, de nem szeretnék újra a kamerák elé állni. És mi a helyzet a rendezéssel? A Semmi konferenciából például nagyon jó filmet lehetne forgatni. Igen, azt lehetne. Vagy ezt, vagy mást. Egy ideje már egy másik ötleten is dolgozom: ezúttal valami olyasmit szeretnék csinálni, ami kevésbé technikaigényes, hogy ne vigye el az alkotás örömét a folyamatos problémamegoldás, szervezés. Egy kőszínházban vannak olyan emberek, akiknek az a dolga, hogy megoldják helyetted ezeket a problémákat, de nálunk sajnos nincs ilyen, így mindent magunknak kell elintézni. De azért nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert van egy jó erőkből álló, jól működő zenekarom, szóval simán el tudom képzelni, hogy gyorsan lezárjuk, pályára állítjuk ezt a Semmi konferencia-projektet, és aztán jöhet is a következő. Most mindenki egy irányba húz, és ilyenkor nagyon jól megy a munka. Ott van Szesztay Dávid, egy nagyon tehetséges fiatal szerző, aki rengeteg színházi és filmzenét ír, Erős Marci, a basszusgitárosunk, aki remek hangszerelő, számos zenekarnak írt komolyzenei átiratokat, és Bajkai Feri, a dobosunk, aki Mihalik Ábel helyére jött az idén. Ábellel nehéz volt az elválás? Nem volt veszélyes. Persze, a szakítás mindig nehéz, de az, hogy Ábelt Feri váltotta, abból a szempontból mindenképp nagyon jó, hogy lett végre egy rendes dobosunk. Félre ne érts, Ábel nagyszerű ember, mindannyian nagyra tartjuk a tehetségét, de egy csomó ambícióját nem élhette ki nálunk, például a saját zenekarában nem dobos, hanem szólóénekes-frontember. Egy lokális Phil Collins. Sok szerencsét neki, nekünk meg már nagyon kellett egy dobos, aki csak dobolni akar. Feri ilyen, és szerencsére mindenki szeret próbálni, úgyhogy még sose volt ennyi kész új dalunk egyszerre. A Semmi konferencia mellé még egy teljes albumnyi anyagunk van készen. Egyébként, úgy látom, Ábel is megtalálta önmagát: a Drastik Putto nevű szürreál-pop zenekarával már a második lemezüket adják ki, most hallgattam pont az újat, és tetszett. Írtam is neki, hogy ha van kedvük, jöjjenek el néha vendégeskedni a Kiscsillag-koncertekre. Igazán jó zenét csinálnak, olyan „ábeles zenét”: kicsit olyat, mint amit a korai Nyers csinált, vagy a Mohai Tomi még a nyolcvanas években, egy kis zappás beütéssel. Meglepne, ha letaszítanák a trónról az aktuális rádióbarát előadókat, de ezt tudják is, és ahogy látom, egyáltalán nem zavarja őket. Mitől lesz valaki Magyarországon sikeres? Ha hangzásában illeszkedik az aktuális divatokhoz, de van benne valami ami jellegzetessé teszi, kiemeli a divathullámból. Ez valami olyan plusz , amit csak azok néznek le, akik szerint könnyű slágert írni. Olyasmit, ami olyan, mint egy sláger, és most majd tele lesz vele a Dal című műsor, olyat tényleg könnyű írni. De egy igazán jól eltalált dallam, egy jó sor, szóval valami, ami befúrja magát a fejedbe, betalál, olyat szerencsére nem lehet szakmányba előállítani, úgyhogy ha valaki tud ilyet, lehet bármennyire kommersz a dala, én azt sokszor bírom. Például a Fluor. Az egy tehetséges csávó. Amúgy szerintem a magyar popzenei kínálat elég színes, inkább a kereslettel vannak gondok, illetve azzal, hogy az évtizedeken át folyó kereskedelmi rádiós gyakorlat csak egy nagyon szűk szeletét, általában a legérdektelenebb, legkommerszebb szeletét kínálta a popfogyasztó tömegeknek. Mára ezért az emberek ugyanazokat a megszokott ízeket keresik, az új dolgokkal türelmetlenek, és az online felületeken is általában csak a nyitóoldalak mainstream sztárjaira kattintanak. Budapest pezseg, itt még el lehet valahogy indulni, a klubokban van közönség mindenféle zenére, ide még beszivárognak az aktuális angolszász pophullámok. A Petőfi 2006-os fordulata után, és persze nem csak amiatt, de kisebb virágkorát élte-éli épp a koncert- és fesztiválipar, de azzal, hogy mostanra láthatóan tudatosan beleszürkítették a nyomorult kerrádiós kínálatba, valószínű, hogy ez az iparági is lejtmenetbe kerül. A tehetségkutató versenyek nem segítenek a fiatal zenészek felfuttatásában? A Megasztárban és a Csillag születikben azért nem egy olyan tehetség bukkant fel, akik hosszú távon is elismert, eladható zenészek lettek. Gondolok itt például Rúzsa Magdira vagy Molnár Ferenc Caramelre. Persze, a tehetségkutatók eleinte még felpezsdítették a kínálatot, de mára láthatóan telítődött ez a piac is, illetve a háttéripar kicsisége miatt látható, hogy minden, a tévék által bevezetett névnek ugyanaz a pár ember, vagy inkább néhány gittegylet ír rémesen érdektelen, egyforma, de persze „nagyon profi” dalokat. Akiből hiányzik a szerzői véna, vagy nem talál egy-két tehetséges szerzőt, hangszerelőt annak nehéz sorsa lesz a pályán. Nem ijeszt meg a magyar vidék? Kibontom. Az utóbbi években egyre inkább azt vettem észre, hogy ahogy kiteszed a lábad Pestről, mindenhol turulszobrokba, székelykapukba, rovásírásos utcanévtáblákba botlassz. Nagyon úgy fest, mintha a vidék egyre inkább magába zárkózna, egyre kevésbé lenne nyitott arra, amit a „Nyugat” vagy „Európa” adhat neki. Most olvasom Ungváry Krisztián újra kiadott könyvét a Horthy-korszakról. Ijesztő. Szóval akkor is volt egy illúzió a Kert-Magyarország létezését illetően. Most is van. Hivatalosan is. Papíron például rohadtul támogatjuk a magyar vidék innovatív, teremtő kedvű figuráit, kiküldjük hozzájuk a Borbás Marcsit, lefilmezi őket, szuper, aztán amikor bármi olyat akarnak csinálni, ami a helyi vagy a központi tótumfaktumok vélt vagy valós érdekeit sérti, abban a pillanatban hókon basszuk őket. Sajnos ahelyett, hogy valós alternatíva lehettek volna, Kert-Magyarország építői, ők csak a díszcsomagolás azon a rendszeren, ahol az EU-s agrártámogatások hetven százalékát öt nagybirtokos teszi el. Azért vannak biztató jelek is, országszerte egyre több segítő szándékú civil szervezet alakul. Bárcsak minél több ilyen szervezet lenne. Szerintem ennek a „hétköznapi segítésnek” természetesnek, velünk szembejövőnek kellene lennie, nagy szükségünk lenne erre a fajta bátor és öngondoskodó mentalitásra. Emlékszem, a kilencvenes évek elején egyszer eltévedtem egy lakossági fórumra, amin az egyik Andrássy gróf volt a meghívott vendég. Kérdezgették is a helyi bácsik, hogy akkor most mit csináljanak. Vége az úri kornak régen, most már a szocializmusnak is, mihez kezdjenek ezzel a nagy szabadságukkal. Az öreg meg azt mondta nekik, hogy hát igen, most nehéz időszak jön, mert senki sem fogja megmondani maguknak, hogy mikor és mit kell vetni a földbe, hogy oda búzát vagy inkább lucernát, ezentúl maguknak kell dönteniük. A baj az, hogy az emberek azóta sem tanultak meg dönteni, még mindig várják, hogy valaki megmondja nekik, mi legyen. Ráadásul azokat, akik egy közösségben – mondjuk egy ilyen falusi közösségben – elég erős karakterek lennének ahhoz, hogy irányt mutassanak, mindig kicsinálják. Jó esetben odáig jutnak, hogy a családjukat el tudják tartani, de nem tudják magukhoz húzni, felemelni ezeket a mostanra már sok esetben zsellérsorba jutott, közmunkásfizetésen tengődő embereket. A végén mindenki dühös és frusztrált. Aki nem cigány, az Jobbik-szavazó. Vagy most már lassan az is. Lehet, hogy túlzás, de tényleg vannak ilyen térségek az országban. Értem. Jól érzem, hogy szerinted ebből a jelenlegi helyzetből éppen ennek ez az elnyomott civil kurázsinak a feltámadása jelentené a kiutat? Igen. Nem véletlen, hogy a hatalmon lévők újra és újra nekimennek a „Soros-bérenc” civileknek. Minden, ami nekik kontrollálhatatlan, veszélyes. Már nincs sok ilyen. Nagyon furcsa, vagy ha nem is furcsa, de mindenképpen váratlan dolgok történnek mostanában a világban: Brexit, Trump, sorolhatnám. Őszintén szólva, ezek engem nem értek annyira váratlanul. Sokan pedzegetik, hogy ezek miatt a politikai változások miatt a liberális establishment elitista gőgje a felelős. Az, hogy az értelmiségiek nem tudnak párbeszédet kezdeményezni az „egyszerű emberekkel”: ezekkel az általad is említett elveszett, elhanyagolt vidéki emberekkel, akik így nem jutnak hozzá azokhoz az információkhoz, amik alapján komoly és megfontolt döntéseket hozhatnának. Egyetértesz te ezzel a felvetéssel? Igen. Nem vesszük figyelembe, hogy hogyan, milyen csatornákon terjednek ezek az információk, és ezzel lassan el is zárjuk őket tőlük. Az információk terjedése alapvetően megváltozott a rendszerváltás óta. Régebben, amikor még el voltunk zárva a valós hírektől, mindenki aktívan kereste a hiteles információkat – most viszont szó szerint rájuk ömlik a sok hír, és általában azt fogadják el hitelesnek, amit először hallanak. Megdöbbentő, de a sajtótermékeket a túlnyomó többség még ma is feltétel nélkül hiteles forrásnak fogadja el: pedig az internet, a rádió, a tévé és egyre inkább a nyomtatott lapok is tele vannak fals és megtévesztő információkkal. Olyan hírekkel, amiket egy-egy adott érdekcsoport vagy impresszárió érdekei és ízlése szerint tálalnak. Ha az ember elolvassa ugyanazt a hírt magyarul, majd mondjuk angolul, németül vagy franciául, teljesen más képet kap egy adott jelenségről vagy eseményről, mert itthon általában nagyon más konstellációban, szövegkörnyezetben mutatják meg és értelmezik ugyanazokat a tényeket, mint külföldön. Itt van például a migránsozás – nagyon nem mindegy, hogy „migránsként” vagy „menekültként” emlegeted-e ugyanazt az Irakból, Szíriából vagy Eritreából menekülő embert. Ezek szerint liberálisok kommunikációképtelensége és a politikailag korrekt nyelvhasználat az oka Orbánék sikerének és a szélsőjobb előretörésének? Nem csak az. Visszanyalt a fagyi. Magyarország a kilencvenes években úgy próbált meg adaptálni egyfajta – jellemzően nyugat-európai – demokráciamodellt, hogy figyelmen kívül hagyta a saját történelmi hagyományait és tapasztalatait. A társadalomban már a rendszerváltáskor is rengeteg kétség, feszültség és frusztráció volt: politikai és közéleti problémák, amiket nem beszéltünk ki és nem oldottunk meg. De szerintem hagyjuk is ezt, felesleges már elemezni, mit rontottak el annak idején. Hogy mit rontottunk el, hiszen én is annak a generációnak a tagja vagyok, amelyik elbaltázta ezt a lehetőséget; mi csináltuk, mi teremtettük ezt a mostani helyzetet – ahogy az amerikaiak is maguknak teremtették Trumpot. Szerinted van esély arra, hogy ezek a mostanában megjelenő vagy újra megjelenő „illiberális”, „munkaalapú”, „vezérközpontú”, „totalitárizmusba hajló” rendszerek, mint amilyen a miénk is, közép vagy hosszútávon valamilyen megoldást kínálnak majd a gyengélkedő demokráciák számára? Nem tudom. Nem hiszem. Én a magam részéről a jó öreg nyugati típusú demokráciában hiszek: azt gondolom, hogy nagy tömegeknek biztonságban, jólétben, kiteljesedve élni a legjobb modell – és ez a modell, amit most illik megkérdőjelezni. Ügyes ember ez a Putyin. Az utolsó három évben nagyjából azt történt a világban, amit ő akart. De ha az ember körbejárja Európát, egyértelműen láthatja, hogy hol jobb élni. Lehet, hogy ők haldokolnak, de akkor minek nevezzük azt, amit mi csinálunk? Tény, hogy Nyugat-Európában sokkal barátságosabbak, nyitottabbak az emberek. Igen, egy bizonyos határig. Úgy értem, hogy vidámabbak, érdeklődőbbek, kevésbé ellenségesek az idegenekkel – alapvetően kellemesen viselkednek. Persze, lehet, hogy ez egy felszínes dolog, mégis úgy látom, hogy mindenkinek jobb egy ilyen közegben. Na látod, ez érdekes. Mindenki azt mondja, hogy a nyugatiak kulturáltak meg udvariasak ugyan, de közben iszonyúan sekélyesek is, hogy nincs meg bennük az a fajta mélység és érzelmesség, mint bennünk, kelet-európaiakban. Hogy nem kötnek igazi barátságokat. Miért, felnőtt korban lesznek még bárkinek igazán komoly barátai? Szerintem mindegy, hogy hol él és honnan származik az ember, harminc vagy negyven felett ez már csak nagyon ritkán fordul elő. Szóval, én nem hiszek ebben a nagy orosz lélek által megtermékenyített Kelet-Európában. Nem hiszem, hogy pozitív hatást gyakorolhatnánk a Nyugatra – sőt, éppen fordítva van, negatív hatással vagyunk rájuk. Ahogy emlékszem, amikor tinédzserkoromban stoppoltunk a haverjaimmal, még sokkal nyitottabbak voltak a nyugatiak, mint ma. Görögországban például még a saját lakását is kölcsönadta egy srác, aki felvett minket az autópályán. Megkérdezte, hogy van-e hol aludnunk, és amikor mondtuk, hogy nincs, egyszerűen a kezünkbe nyomta a kulcsot. Ott voltunk, három ágrólszakadt, csóró gyerek Görögországban, és mint welcome-ajándék az istenektől, az ölünkbe hullott egy hatszobás lakás. Persze, mi jófejek voltunk, és elmosogattunk meg kitakarítottunk magunk után, de simán lehet, hogy a következő kelet-európai stoppos meg kirabolta. Nem hiszem, hogy a görög fiatalok ma is olyan lelkesen osztogatnák a lakáskulcsukat, mint akkoriban. Ezek szerint te is az a fajta csavargó fazon vagy, aki a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején stoppal meg hamis Interrail-jegyekkel bejárta egész Európát? Hát, azt nem mondom, hogy egész Európát, de ja. Úgy tizenhéttől húsz-huszonkét éves koromig sokat utaztam. A nyolcvanas évek elején a főleg keletre jártunk – Bulgáriába, Romániába, Erdélybe, Kelet-Németországba –, aztán, ha volt egy kis pénzünk, már inkább Görögországba, Olaszországba, Nyugat-Berlinbe. Ez még azokban az időkben volt, amikor a Depeche Mode, Iggy Pop, Nick Cave és Brian Eno is egyfolytában Berlinben lógtak, és a Hansa Tonestudióban sorozatban vették fel az olyan albumokat, mint a Black Celebration meg a Your Funeral? Igen. Persze, miután megalakítottuk a Kispál és a Borz zenekart, már kevesebbet tudtunk bóklászni, de azért volt egy-két európai utazásunk, főleg klubtúrák, koncertkörutak. Emlékszem például, hogy a Smells Like Teen Spiritet, tudod, azt a legendás Nirvana-slágert, először egy holland kocsmában hallottam. Ott játszottunk aznap a zenekarral és éppen a koncert utáni feszültséget vezettük le a pultnál, amikor a tévében – akkoriban még tele voltak ilyen dagadt kis tévékkel a kocsmák – megszólalt ez a szám. Rögtön össze is néztünk a többiekkel, hogy „Hú, ebből mekkora sláger lesz!” Aztán hazajöttem és három hónappal később már itt is minden rockdiszkóban ez bömbölt. Az egy ilyen időszak volt, volt valami a levegőben. Nemrég olvastam valahol, talán a Lángolón vagy a Recorderen, hogy’91-’92-ben nagyjából annyi igazán fontos lemez jött ki, mint az azóta eltelt huszonöt évben összesen. Akkor jelent meg a Blood Sugar Sex Magik a Red Hot Chili Pepperstől, a Ten a Pearl Jamtől, a Nevermind a Nirvanától, a Badmotorfinger a Soundgardentől, a Black Album a Metallicától – egy csomó olyan lemez, ami berobbant, és meghatározó hatással volt a következő évtizedek könnyűzenéjére. A múltkor mentem haza és a feleségem éppen a Gran Tourismót hallgatta a Cardiganstól. Azon gondolkoztam, hogyan lehetséges, hogy annak ellenére, hogy ez a lemez 1998-ban jelent meg, de még mindig frissnek, újszerűnek tűnik a hangzása. Hát úgy, hogy azóta gyakorlatilag semmi sem történt a popzenében. Persze, ez így túlzás, történt azért ez-az, de ha belegondolsz, hogy mennyi minden változott az alatt a tizenegynéhány év alatt, ami mondjuk Janis Joplin ’69-es I Got Dem Ol’ Kozmic Blues Again Mama! című lemeze és a Depeche Mode ’81-es Speak & Spellje között telt el, akkor tényleg semmi. A rétegműfajokban azért mindig történik valami. Persze, a rétegműfajokban még mindig történnek egyedi, érdekes dolgok. De a mainstream popzenében már nem, a „nagy test” már nem mozdul semerre. Ez persze elsősorban a kiadók hibája, a rétegműfajok is azért tudtak-tudnak mindig megújulni mert az internet miatt a tehetséges zenészek meg tudták kerülni a nagy labeleket. Az internetes zenekiadás és terjesztés a kilencvenes évek végén-kétezres évek elején teljesen átformálta a piacot. Viszont mára a nagy kiadók is alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez; az egész popzenei ipar átalakult: ez az oka annak is, hogy a kiadókból menedzsmentek lettek. Nagy cégek, amik az Apple-lel, a Google-lel, az Amazonnal, a Spotify-jal, a Deezerrel meg a többi online óriással összefogva az alternatív terjesztési csatornákat is az uralmuk alá hajtották. Ráadásul a fogyasztói szokások is megváltoztak: az emberek már nem nagyon válogatnak a zenék között, hanem azt hallgatják, ami éppen szembe jön velük. Azt meg persze ugyanúgy a nagy játékosok döntik el, hogy mi jöjjön szembe veled, mint a kilencvenes években. Nem véletlen, hogy több olyan rétegműfaj – például a world music –, ami egy relatíve ugyan kisebb, de stabil és értő közönséget épített maga köré, az utóbbi időben érezhetően vesztett a népszerűségéből. Még mindig jelen vannak, de a popzenei irányzatok alakulásának szempontjából már messze nem olyan nagy a jelentőségük, mint a kétezres évek elején. Az még egy sokkal reményteljesebb időszak volt. Ha jól emlékszem, a kilencvenes évek vége, kétezres évek eleje nemcsak külföldön, hanem itthon is reményteli időszak volt. Hirtelen nagyon sok kreatív energia szabadult fel, sorra születtek a jobbnál jobb zenekarok. Ti is ennek az időszaknak vagytok a termékei. Mi a Kispállal a kilencvenes évek elejének vagyunk a termékei – ahogy például a Tankcsapda is. Sok interjúban elmondtam már: ez egy termékeny, de rövid időszak volt, mert ’93-’94-ben újra visszatért és megcsontosodott az a korábbi rendszer, ami nem adott igazi kommunikációs és érvényesülési lehetőséget az új zenekaroknak, nem engedték, hogy felfrissüljön, levegőhöz jusson a piac. Volt egy szűk kör, akik a saját érdekeiknek megfelelően alakították ki az erőviszonyokat, és erősen fogták az olyan hagyományos popzenei fórumokat, mint a Danubius Rádió vagy a Sláger Rádió. Nem véletlen, hogy az olyan zenekarok, amelyek három-négy évvel utánunk indultak – mint a Quimby, a HS7, a Korai Öröm vagy az Amorf ördögök –, csak a kétezres évek elején tudtak igazán befutni – és akkor is csak az addigra már nagyon megizmosodott budapesti klubszcénában, vidékre már nem jutott el olyan gyorsan a hírük, mint a miénk. Azért a kétezres évek második felében megint volt egy jó időszak. Igen, amikor 2006-ban elindult az új Petőfi, az addig sorban álló zenekarok – akik egyébként Budapesten már viszonylag népszerűek voltak – végre lehetőséget kaptak arra, hogy országszerte megismerjék a nevüket, és iszonyúan megindultak. A Petőfi abban az időben nagyon sokat tett a hazai popzene népszerűsítéséért – de sajnos, ennek az időszaknak már vége. A csatorna ugyan még megvan, de mára teljesen elvesztette ezt a progresszív, trendsetter karakterét. Valószínűleg a hallgatottsága is a béka segge alatt van, nem véletlen, hogy most már nem is mérik. A következő években valószínűleg ugyanaz fog történni, mint ’93-’94-ben: azok, akiknek sikerült időben a hab tetejére vergődniük, megmaradnak, de komoly közönséget megszólítani tudó új zenekarok nem nagyon fognak feltűnni. Nem tudom. Nyilván sok minden múlik majd azon is, hogy hogyan mozogja ki magát a most éppen elég kaotikusnak, átláthatatlannak tűnő rádiós piac. Szerinted tényleg szükségük van a tehetséges fiatal zenészeknek a rádiókra? Elvégre, az internetes forradalom miatt teljesen átalakultak a fogyasztói szokások, és egy friss felmérés szerint a tíz-harmincéves magyarok körében ma már az olyan YouTube-sztárok vezetik a népszerűségi listákat, mint Unfield vagy a Pamkutya-duó. Sebestyén Balázs, Radics Gigi, Majka, Palvin Barbi meg a többiek a fasorban sincsenek – miközben egy Kasza Tibi a nyolcszázezer követőjével az élet császárnak érezheti magát. Igen, a fiatalok körében tényleg egyre népszerűbbek az internetes sztárok. Ez egyfajta mutációja a külföldi trendeknek, csakhogy míg külföldön a fiatalok komoly vásárlóerőt képviselnek, nálunk nem ez a helyzet. Nem tudnak eltartani egy zenekart? Ha a régen fő bevételnek számító hangfelvétel-eladást nézzük, akkor nem. A Brainsnek azt a lemezét, a Refresh the Style-t, amivel igazán befutott, én adtam ki. Nagy koncertsikerkereket és hatalmas elérést produkált az interneten, a kiadónak kereskedelmi szempontból viszont kudarc volt: alig fogyott a CD, a fizetős letöltések meg , bár szépen nőnek, általában a felvételkészítés költségeit sem tudják fedezni. Közben meg dübörög a zenekar. Nyilván ez az oka annak is, hogy egyfolytában koncerteznek a zenekarok. Be kell pótolni valahogy a kieső bevételeket. Persze, de ez a világon mindenhol így van, a lemezpiac összeomlásával a legfontosabb bevételi forrás az élő koncert lett. Régen, amikor egy zenekar még évente ki tudott adni egy albumot ez csak kiegészítő kereset volt, azok mentek koncertezni, akik tényleg szerettek fellépni. Most viszont mindenki kénytelen nyomni a fellépéseket, ha életben akar maradni. Nincs más, csak a jegybevétel meg a merchandise – ez az oka annak is, hogy a koncertgázsik és velük a jegyárak is egyre magasabbak lesznek. Ma már egy közepes népszerűségű zenekar is hatalmas összegeket kér el egy-egy fellépésért – főleg ahhoz képest, hogy mit kértek tíz-tizenöt évvel ezelőtt az élvonalbeli sztárok. Egy interjúban nemrég azt olvastam, hogy te mostanában alaposan visszavettettél a koncertezésből, évi hatvan-hetven fellépésnél már nem vállalsz többet. Annyit se. Már csak azért se, mert egyre kevesebb az olyan hely, ahol felléphetnénk. Nem kell feltétlenül kétszáz koncertet csinálni egy évben, nyilván lehet még ilyen is, de ráérünk. Mostanában egyébként leginkább ahhoz lenne kedvem, hogy egy szál gitárral leüljek egy kisebb közönség elé, és csináljak néhány igazán hangulatos, bensőséges atmoszférájú klubkoncertet, ha már kis klub, akkor inkább ilyesmit szeretnék. Mit gondolsz az utánpótlásról? Van olyan fiatal, tehetséges magyar előadó vagy zenekar, aminek különösen szereted a számait? Persze, van egy pár. Pécsen például, ahonnan korábban a Punnany Massif, a Halott Pénz és a 30Y, vagy még korábban a Kispál is elindult, ma is nagyon erős a felhozatal. Kálocz (Kálocz Tamás, a Fishing on Orfű programigazgatója, szerk.) a tavalyi Made in Pécs-en forgatott, száz-egynéhány zenekar koncertjeiről készített anyagokat. Bele-belenéztem a videókba, amikor vágta őket, és azt kell mondanom, hogy sok jó ízű dolgot láttam köztük. Érdekes módon Baranya mindig nagyon erős volt zenei szempontból – nem véletlen, hogy sokkal több pécsi zenekar van, mint mondjuk miskolci. Visszatérve a kérdésedre, a Blahalousianát és a Fran Palermót például szeretem. Látsz köztük olyat, amelyik a Kispálhoz hasonlóan egy egész generáció hangulatát, életérzését, világlátását befolyásolhatja? Előbb-utóbb biztos lesz ilyen. Tudod, az a baj, hogy hiába próbálnék itt okoskodni, én az idősebb generációhoz tartozom, ezért aztán fogalmam sincs arról, hogy mit gondolnak, éreznek a fiatalok – illetve ez se igaz, egyrészt ugyanazt, csak máshogy. Nem tudom megmondani, hogy melyik az a zenekar, amelyikben megvan az a képesség, hogy úgy szólítsa meg őket, mint ahogy annak idején a Kispál szólította meg a saját generációm tagjait. Én csak annyit tudok, hogy jó-e egy dal, karakteres-e egy előadó, van-e valami hozzáadott érték, eredetiség, valami extra izgalom egy produkcióban. Nem nekem kell eldöntenem, hogy mi kell a fiataloknak. Nem az én kompetenciám – ezért is tartom olyan álságosnak a tehetségkutatókat, amelyeken csupa öregebb zenész osztja az észt arról, hogy melyik tehetségből lesz majd a „holnap sztárja”. Nyilván, mindegyikük a maga ízlésének, elképzeléseinek megfelelő embereket fogja előtérbe tolni, ami nem jó. Én ezt már a kilencvenes években megtapasztaltam, amikor a kiadónk sorra olyan producereket akart a nyakunkba ültetni, akik mindenáron megpróbálták ránk erőltetni azokat a zenei megoldásokat, amiket ők is használtak. Háborogtunk is rendesen, hiszen mi a saját zenénket akartuk megcsinálni. Mi ez az „extra izgalom”, amit említettél? Mitől lesz igazán érdekes, egy-egy zenekar vagy előadó? Én a magam részéről azokat a zenészeket szeretem, akiknek fontos, hogy meghaladják az adott kereteket és új önkifejezési formákat teremtsenek. Sajnos, ahogy már mondtam is neked, az utóbbi időben egy helyben topog a szakma, már nem érzem benne azt a fajta hajtóerőt, kraftot, ami valamikor megvolt. Lehet, hogy már nincs is meg benne ez az erő, lehet, hogy ennyi volt. Lehet, hogy csak apály van. Ha megnézed, minden művészeti ágnak megvannak a maga felívelő, elcsendesülő és kifulladó korszakai. Könnyen meglehet, hogy a popzene már itt tart, és a fiatalok nem a ebben a zenében, hanem valami másban találják majd meg azt fajta „művészeti rebelliót” és önkifejezési lehetőséget, amire szükségük van.

Az idén ötvenedik életévét betöltő zenész a Magyar Nemzetnek adott interjút, amelyben az értelmiség fásultságáról, az illuziók elvesztéséről és a mai politikai elitről is beszélt. Lovasi András idén a Fishing on Orfűn és aztán év végén az Arénában is életmű-koncertet ad, mivel idén ünnepli 50 születénsapját. Ennek apropójából készített vele a Magyar Nemzet hosszabb interjút, amelyben a közéletről és a zenészek, értelmiségiek szerepéről is elmondta a véleményét. A jelenlegi politikai elitről például így nyilatkozott: "Ha megnézzük, a volt iskolatársaink vagy egyéb gyerekkori közösségeink tagjai közül kik lettek helyi, regionális vagy országos szinten politikusok, általában elmondhatjuk, hogy van ez az opportunista buzgómócsingfajta, régen ezekből KISZ-titkár lett, most meg ott nyomulnak mindenhol. Amikor az elit nem a teljesítmény alapján választódik ki, pontosabban olyan érdemek alapján történik a kiválasztódás, hogy a folyamat inkább nevezhető kontraszelekciónak, mint szelekciónak, akkor ez marad nekünk." Lovasi szerint amúgy is keserű korszak jön most a magyar és világpolitikában: "Sokak szerint a miniszterelnök (Orbán Viktor) politikai éberségét, szimatát dicséri, hogy megérzi, milyen irányba mennek a dolgok. Ma azonban a világ valamilyen irányba terelését már ő is szorgos kétkezi munkásként végzi, és az iránya nekem nem fekszik. (...) Most nemcsak a generációmnak fogyatkoztak meg az illúziói, hanem a világnak is. Valószínűleg olyan időszak elé nézünk, amely civilizációnknak nem a legfényesebb periódusa lesz." Amikor az interjúban arról faggatják, miért nem nyilvánulnak meg élesebben a magyar értelmiség, vagy a művészi élet tagjai közéleti témákban, Lovasi úgy reagál, hogy szerinte a honi értelmiség sem készült fel erre a politikai szituációra, az illiberális rendszerre. A zenész ezután még keserűbben fogalmaz: "a szekértáboroktól függetlenül valamit következetesen képviselő embertípus azért hiányzik a nyilvánosságból, mert aki ilyen lenne, olyan helyzetben találta magát, ha megszólalt, hogy azt kérdezte utána: kinek hiányzik ez? Kinek hiányzik, hogy elmondja a véleményét, majd leszedjék róla a keresztvizet, fizetett trollok tépjék szét, és elbánjon vele a kommunikációs daráló."

De más újdonságokkal is készülnek az idén tizedjére jelentkező fesztivál szervezői. Ötnaposra bővül a jubileumi, 2017-es Fishing on Orfű fesztivál: a zenészek kedvenc nyári eseményét idén június 20-24. között rendezik meg. Az első nap, június 20-án, Lovasi András 50. születésnapján akusztikus koncertet ad majd a teljes életművéből a Kispál és a Borz és a Kiscsillag frontembere. A Nagyszínpadon Csík-koncerttel indul a különleges nyitónap, ezt követi a Lovasi-akusztik fellépés, amelyen várhatóan több Kispál-tag is fel fog tűnni. A zárónapon, június 24-én pedig meglepetésekkel készülnek a szervezők. Az elővételes jegyárusítás december 6-án, délután indul, első körben bérletekre, és a keddi, különleges napra lehet jegyet venni. Ezúttal Lévai Balázs rendező-producer lesz a fesztivál "védőszentje", aki Horváth Gergelytől, a Petőfi Rádió egykori műsorvezető-szerkesztőjétől veszi át a stafétát, és több programot, beszélgetést vezet majd a fesztivál ideje alatt. Újdonság, hogy lesz egy csendesebb színpad (Tűzhöz közel) a kemping erdős részén, ahol egyetlen pianínón játszanak majd pop- és klasszikus zenészek. A fesztivál területén a Fonó Zeneházzal közös folkszínpad és egy a POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) által kurált színházi színpad, és egy a gyerekeknek, vagy a gyerekkel érkező szülőknek szánt rész számít majd új helyszínnek. Lovasi András november 11-én egy, a teljes életművét átölelő koncertet is ad majd a Budapest Sportarénában.

Lovasi András is csatlakozott a Ligetvédőkhöz A Kispál és a borz illetve a Kiscsillag zenekarok frontember-énekese, Lovasi András hétfőn este 8 órakor fog fellépni a Liget-projekt ellen tiltakozó Ligetvédők táborában, a Városligetben a volt Hungexpo és Kertem kocsma területén. Lovasi ezzel a lépésével talán a legismertebb arca lehet a Ligetvédőknek. Bár a projektet a budapestiek túlnyomó része határozottan elutasítja, aktívan csak a Ligetvédők szálltak szembe a sok szempontból problémás projekttel. UPDATE: Az esemény Facebook-oldalán a szervezők közölték, hogy Lovasi Andrással az időpont egyeztetése még folyamatban van, technikai okokból nem hétfő este néz be a Ligetvédők Táborába, hanem a hét egy másik napján. Ezen a héten meghirdették a Kitartás Hete nevű programsorozatot, a múlt héten ugyanis Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter bejelentette, hogy már a héten megindulhat az elfoglalt objektum kiürítése, azaz a hatalom erőhöz fog folyamodni. A múlt héten a birtokvédelmi eljárást is megindították. Az elmúlt hetekben a Közlekedési Múzeum épületének bontását akadályozó Ligetvédők nagyobb sebességre kapcsoltak, és sikerült Lovasi Andrást is meghívniuk a táborba. Lovasi egy szál gitárral érkezik, áram ugyanis csak korlátozott mennyiségben a táborban. Gitározás, beszélgetés, ellenállás Mint azt a Ligetvédők kommunikációs feladatokkal megbízott aktivistája, Bognár Éva a 444-nek elmondta, „Lovasi együtt virraszt, beszélget majd velünk arról, hogy ő, illetve mi mit gondolunk a Városligetről, a Liget-projektről. Miről szól ez a tiltakozás, miről nem szól.” A Kitartás Hete nevű rendezvény 19 órakor kezdődik. Bemutatják a Ligetvédőkről készült bemutatkozó videót, fellép, beszél és zenél Komáromy G Ras Gergely is, akit a múlt héten pszichiátriára zárt egy éjszakára a rendőrség, amiért órákon át tiltakozott a Közlekedési Múzeum tetején. A szervezők meglepetést is ígérnek, az ország „leghíresebb „szabadságjogi aktivistájának videoüzenete” is a programpontok között szerepel. A héten a Ligetvédők esténként igyekeznek illusztris vendéget hívni, kedden Takáts Eszter énekes-gitáros fog fellépni a táborban. Szerdán az erőszakmentes ellenállásról hallgathatnak előadást az érdeklődők. A címlapkép a Kiscsillag zenekar Facebook-oldaláról van

Ha engem kérdeznek, biztos nem haverkodnék magammal, ezt szögezzük le elöljáróban. LOVASI ANDRÁS Belebújtam a bőrébe, hosszú oldalakon át Lovasi lehettem. Ott voltam a sváb lagzikban, jártam az ofő lányával, bandát alapítottam a laktanyában, dolgoztam a Gázműnél, s végigzenéltem a rendszerváltozást. Az egyetlen forradalmár voltam a városban. Ma ki vagyok? Idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem. LÉVAI BALÁZS Az én generációm érzelmi tapasztalatait Lovasi András sűrítette énekelt versekbe. Azt mondja a könyvben, utálta, ahogy az irodalomórákon hülyeségeket beszéltek a kedvenc költőiről. Remélem, ő megússza. Mert Lovasi költő, méghozzá jelentős, akárhogy is tiltakozna ellene. NYÁRY KRISZTIÁN

A Kispál és a Borz, az utóbbi évek legnépszerűbb alternatív zenekara 2010. augusztus 9-én nagyszabású koncert keretében búcsúzott el a közönségtől. A legendás együttes búcsúelőadására 45 000 néző volt kíváncsi. A koncertről készült mozifilmet novemberben vetítik a mozikban.

A kéz egyértelműen gitározásra való: lefogjuk a húrokat, belevágunk egy dalba, és miénk a világ. A kéz bűvös erejű: zenekart szervez körénk, hogy aztán a lányok sorban elájuljanak a koncertünkön. A kéz minden idők legjobb gitárosává tehet. A kéz tesz valódi zenésszé. A kéz bedagad és bőrkeményedéses lesz, ha használják. A kéz még akár farmernadrágot is szerezhet nekünk!

A Zene Világnapján, október 1-jén az elmúlt évek hagyományait folytatva spontán örömzenélésre várják a szervezők a budapestieket: ingyenes koncertek és free jam sztárokkal országhatároktól, kortól, zenei stílusoktól függetlenül. A kezdeményezéshez idén Európa Kulturális Fővárosa is csatlakozott.

Hét elején a fél ország a Kispál és a Borzt siratta. Láthattunk visszaemlékező rajongókat, anekdotázgató ifjúságot, a hétfő esti koncerten pedig a még mindig jóleső fricskákat hullajtó Lovai Andrást. Kicsit mi is elhittük, hogy itt aztán mindennek vége: Magyarország alternatív kultúrája halálos sebet szerzett. Mindeközben úgy tűnt, hogy Lovasi hobbizenekaráról mindenki elfeledkezett, pedig ha főnixmadárra vágytok, ott van nektek a Kiscsillag.

Két év után színpadon indult újra Lévai Balázs műfajteremtő zenés műsora, a Dob + Basszus, meg is néztük az első részt a Bárka Színházban, és ennek alapján melegen ajánljuk mindenkinek a következőket. A Dob + Basszus Live-ra keresztelt műsor teljesen olyan, mintha tévében menne: nincsen üresjárat, mehetne vágás nélkül, egy az egyben adásba az egész (ellentétben más, beszélgetős show-kkal, ahol - a hírek szerint - négy órán át ülnek a nézők, mire összeáll egy háromnegyed órás műsor). Élőben előad pár számot a meghívott zenekar, Lévai Balázs kérdezgeti őket, még gegek is beférnek, egyedül a két zeneértő kritikus (Stumpf András és Erdélyi 'Superman' Zsolt) nem töltötte be múltkor a rá osztott kritikusi/opponens szerepet, csak hümmögtek és bólogattak az emelvényen, de lehet, hogy majd más zenekaroknál élesebb lesz a nyelvük. Erre egyébként jövő kedden, november 24-én nyílik alkalmuk legközelebb, amikor Lévai Balázs vendége a Kiscsillag zenekar lesz, ami Lovasi András és más Kispál és a Borz-tagok hobbiprojektjeként indult, de most már nyilvánvalóan túlnőtt ezen, majdnem annyira népszerű koncertzenekar lett belőlük, mint a Kispál maga, nemrégen adták ki a második lemezt. Ezúttal Lackfi János ír a Kiscsillagnak szöveget, ez alkalomból Lovasi András megmutathatja humorát és megnyerő személyiségét, de reméljük, kiderül az is, miért a Kiscsillagban, és mondjuk nem a Kispálban éli ki kreativitását Lovasi, és ha csak a nosztalgiázók kedvéért maradt meg a Kispál, akkor mi lesz még belőle. Van bennük szándék.

Most éppen a Kiscsillag fénylik, de fel-felvillan már négy új szám erejéig a Kispál és a Borz is. Mindössze kétszáz kíváncsi pécsi zenebarát fogadta három éve Lovasi új csapatát, a Kiscsillagot a Széchenyi téren felállított kis sörsátorban, a múlt héten viszont az Örökség Fesztivál nyitókoncertjén már Domingo estjéhez hasonlóan megtelt a Bazilika előtti tér, legalább 4 ezren tomboltak a Ha én lennékre, a Van-e szándékra és az Öröké szívembe zártalakra. Lovasi András a buli után így fogalmazott az eltelt időszak változásairól: – Mi három évvel ezelőtt is világhírűek voltunk, csak akkor még sokkal kevesebben tudtak róla. Majd kitért arra is, hogy miért került be Demjén Várj, míg felkel majd a nap nótája a repertoárjukba. – A Demjén Rózsiról szóló MTV Iconra született a mi stílusunkban, s ha a koncert végén fokozni akarjuk a hangulatot, akkor ezt rendre bedobjuk. Egyrészt, mert rockhimnusz, de legfőképpen azért, mert szépen együtt énekelhető a közönséggel.

A Scooter iszonyatos tömegnyomora után, egy viszonylag, csendes, visszafogott napra érkeztünk a BME Fesztiválon. Szokásos magyar együttesek, viszonylag jó koncertekkel, egy elég közepes napon, avagy hogy írjunk körbe közhelyekkel eseményeket. Azbeszt, Képzelt város, Jurij, Vad Fruttik, Kispál és a Borz, ez egy ilyen este volt. Ja, meg persze Whiteboy! A történet nagyjából ott kezdődik, hogy egy nyári fesztivál idény után, gyakorlatilag már az összes magyar együttest unjuk. Szóval, akik talán meglepetést okozhattak volna, az az este első három fellépője lehetett volna. Viszont korábbi tapasztalatainkból arra következtettünk, hogy korán úgysem érdemes kimenni a rakpartra, úgyhogy az első koncert, aznap amibe belehallgattunk, az a Képzelt város volt. Ők, saját állításuk szerint experimentált, és indie zenét játszanak, ráadásul mindezt élő cselló szólóval, az összhang nem rossz, de sajnos a zene távolról sem annyira izgalmas, mint amennyire lehetne.

Feltehetően egy ismert, 44 éves zenei menedzser volt az egyik magyar utasa az Air France járatának, amely az Atlanti-óceán felett tűnt el hétfőn. Az A38-as hajó honlapján hosszú megemlékezés olvasható a magyar férfiről, aki a nyolcvanas években a Kispál és a Borz együttes menedzsere is volt.

Először a 2006-os EFOTT-on találkoztam a Kiscsillag nevű szabadidő-zenekarral. A többnyire volt és jelenlegi Kispál és a Borzból ismert zenészek alkotta formáció, akkor ugyan már egy éve működött, de valóban csupán örömzenélés érződött játékukon. A zenekar azóta is működik, koncertezik, dalokat ír és 2009-ben megjelentette második stúdióalbumát.

Örömhír a rajongóknak, hogy a Megadó Kiadó gondozásában napvilágot látott a hazai alter-rock legfénylőbb kiscsillaga, a Kiscsillag Zenekar legújabb hanganyaga. Az Örökre szívembe zártalak budapesti lemezbemutató koncertjét március 14-én az A38-on hallhatja majd a nagyérdemű.

Szabó Attila, a Csík zenekar hegedűse és az alternatív zenei feldolgozásaik fő felelőse posztolt a Facebook-oldalán néhány fotót arrról, hogy újra összejöttek a Kispál és a borz tagjai, hogy elkezdjék a próbát a Lovasi András 50. szülinapját ünneplő életmű- koncertekre (az Arénában november 11-én lesz, de előtte már több helyen, például a Fishing On Orfű fesztiválon is hallhatják a rajongók).

Kiscsillag Kiscsillag biográfia: A Kiscsillag zenekar 2005 tavaszán alakult, három olyan zenészből, akik a 90-es évek elején már játzottak eggyütt a Kispál és a Borz zenekarban (Ózdi Rezső, Lovasi András, Bräutigam Gábor). Hozzájuk csatlakozott Leskovics Gábor (PUF, Kispál). A célok egyelőre nem nagyratörőek, ez egy szabadidőzenekar - bár az nem sok van,családjuk és egyéb zenekaraik mellett a tagoknak-, azért egy bő fél év alatt sikerült összehozniuk egy nagylemeznyi anyagot (2006 októberében megjelent első albumuk, Greatest Hits vol 1. címmel.)aztán majd meglátjuk.>>